2012 (2009)

Mi a közös a Godzillában, a Függetlenség napjában, és a Holnaputánban? Például a rendező, aki Roland Emmerich. Aztán még az óriási pusztítás, amit a szökőárak, ufók, világvégék művelnek a földünkkel. Mindig akad kutya, és gyerek is (bár... akármennyire is egyik kedvencem a Godzilla, gyerek-momentum ott nagyon nem rémlik. Vagy mégis volt?). Vannak, akik jófejek, senki nem hisz nekik, és persze a végén mégis nekik lesz igazuk. Vannak gonoszok, akik mindig megszívják, és nem gonoszok, akik szintén megszívják, mert kell azért néhány veszteség a jófiúk oldaláról is. A sok pusztítás ellenére aztán mindig jön a hepiend, néha kissé ratyi módon, de van, ahol egész mókásra sikeredik az is (szintén a Godzillát emelném ki... annyira cuki, mikor az a kisdínó kibujik a legvégén a tojásból, nem?). A kritikusok, és sok néző is végül arcát tenyerébe temetve sétál ki a moziból, vagy ül fel a foteljéből, de mindig akad valaki, aki óriási vigyorral az arcán ül még percekig azután is, hogy véget ért a film. Az a valaki lennék én.
A 2012-sztorit szerintem már mindenki ismeri, hiszen részben a filmnek, részben meg annak, hogy hamarosan itt van, valahogy nagyon felkapott lett a téma. 2012 december 21-én ugyanis elpusztul a Föld, sokan megjósolták már, jajj. Őszintén, ha sok mánim lenne, meg ilyenek, én is biztos csináltam volna belőle egy filmet, mert megvan benne a potenciál. Roland Emmerich is összecsapta kezeit, összeadta a maga kis sablonjait ezzel a világvége sztorival, és voilá, alkotott.
Igazából, ha a látványt nem számítjuk, azt kell mondjam, rettenetesen gagyira és gázra sikeredett az egész történet, egy egészen csodálatosan bárgyú befejezéssel. Bár, azt kell mondjam továbbra is a Képlet-es világvége, és azt követő újjászületés volt az, ami valamiféle díjat érdemelne "Hogyan csesszünk el egy kellemes mozit?"-kategóriában. Mert a 2012 befejezése legalább picit elgondolkoztatott, legalábbis engem. Hogy oké, de hogyan tovább? Úgy fognak élni a népek, mint az ősemberek, és egyáltalán, mi lesz majd, ha szép lassan elkezdenek sokasodni, hol férnek el? De ez nem lényeges.
Rengeteg hiba akadt, például a hossz. Két és fél óra, kicsit sok, pláne, ha nem tudják rendesen beosztani az időt. Jó, persze, tudom én, kellett a sok-sok perc arra, hogy láthassuk, hogyan pusztul el az egész világ, de azért nem ártott volna, ha közben valamiféle értelmes párbeszédeket( film mélypontja: "Jé,te pilóta vagy!" vagy valami hasonló), épkézláb sztorit is kapunk, nem csak állandó sírást arról, kit kéne megmenteni és miért, és jaj, nem tudunk elköszönni, és a többi, és a többi. Ha nem szeretném megcsókolni Roland Emmerichnek még a lábnyomát is, meg nem lettem volna kíváncsi arra, mégis hogyan menekül meg az emberiség, szerintem már az első óra után hagytam volna az egészet a francba, és nekiállok valami értelmeset nézni.
Csakhogy... igen, ismét csak a látvánnyal fogok jönni, annyira magával ragadott az egész hangulata, hogy ugyanúgy, csillogó szemekkel figyeltem minden egyes percét, mint anno, nagyon kislány koromban, mikor először láttam a Függetlenség napját, és azt a gyönyörű, óriási űrhajót, ami felrobbant mindent. (Igen, ilyen gyerek voltam. Micimackó helyett világmegsemmisítős filmeket néztem.) Egyszer szeretnék elbeszélgetni Emmerich-bácsival. Aki ilyen sokszor képes elpusztítani a bolygót, csakis egy csodálatosan beteg elme lehet.
Le kéne húznom, igaz? Tudoooom. De nem megy. Szeretem látni, ahogy pusztul a Föld, még akkor is, ha minden jó dolgot elsütöttek az előzetesben. Épp ezért le is lőhetem, hogy a legkirályabb az volt, ahogy a Fehér Házat sodorta el a víz, meg egy kib.szott nagy anyahajó. 7/10. Ez még viszonylag reálisnak tűnik.

Bebe