The Lovely Bones(2009)

Nem csípem a horrorfilmeket. Egész egyszerűen a hideg ráz ki tőlük, plusz napokig rémeket álmodok, ha esetleg mégis megnézek egyet. Épp ezért érdekes, hogy az olyan sztorikért viszont, amiben akad valami természetfeletti, de azért mégsem folyik több liter vér, és szakadnak le folyamatosan végtagok, egyszerűen odavagyok. Plusz, valamiért szeretem az olyan dolgokat is, mikor halott emberek emlékeznek vissza életükre, meg szemlélik nélkülük a világot, ilyesmik. (Persze, jobban csípem, mikor ezt humoros formában teszik, de nem lehet minden fenékig tejfel.)
Így aztán trailer alapján valami egészen akciódús kis thrillert vártam, ahol sokat üldözik egy gyilkost, majd elkapják és a többi. (Legalábbis az ember mindig ilyesmire számít, mikor olyan bemutatót lát, hogy egymást követik az izgalmasabbnál izgalmasabb képsorok, és közben ilyen nagyon pörgős, szívdobogtatós zene megy.) De, azt kell mondjam, csúnyán be lettünk csapva, hiszen a két órás filmben nagyjából húsz percet lehetne összesen tényleg izgalmasnak mondani (bár szerencsére elszórva a filmben, nem olyan nagy adagban, egyszrerre, mint a Twilight esetében, például), de azokat leszámítva az egész elmegy a depis hangulató, számomra néha túlságosan leülő filmek irányába, ahol mindenki csak szerencsétlenkedni képes.
Van a 14 éves Susie, aki amolyan életvidám leányzó, szeret fényképezni, kedvesaranyos családja van, és úgy tűnik, még az álompasival is összejönne neki egy randi. Aztán... meggyilkolják. (Most ezzel nem lőttem le semmiféle poént, mivel nagyjából a huszadik percnél elköszönünk tőle.) Susie ezek után a földi élet, és a mennyország között ragad, a saját világában, amire azt kell, hogy mondjam: ha tényleg ilyen helyre kerülünk, miután meghalunk, én már futok is, és lövöm fejbe magam. Közben persze néha érintkezik családtagjaival és ismerőseivel is. Kétségbeesett apukájával, aki mindenáron meg szeretné találni a gyilkosbácsit, egy csajjal, aki, ha nem a hetvenes években játszódna a történet, akár emónak is nevezhetnénk, de persze folyamatosan figyeli a gyilkost is. Szép lassan fény derül mindenre, és Susie is tovább tud majdan lépni.
A hangulatot, meg úgy egyáltalán az egész képi világot remekül eltalálták, az biztos. Az előbb már említettem a köztes világot, ami csodásra sikeredett, de ami még nagyon tetszett, az az, ahogy a színekkel játszottak. Vidám, élénkek, sárgák, rózsaszínek, mikor boldog volt minden, és sötét, komor színek, miután megtörtént a tragédia.
A színészekkel sem volt semmi probléma. Sőt. Stanley Tucci például annyira nagyon jól alakította a bekattant pedofil fazont, hogy azt hiszem napokig fogok kicsit gyorsabban lépkedni az utcán a megszokottnál, nehogy engem is betaláljon valaki, aki hozzá hasonló. Saoirse Ronan pedig kellőképpen elbűvölő és aranyos volt Susie szerepében, van egy olyan sanda gyanúm, hogy mostantól igencsak sokan fognak majd kapkodni utána. Plusz, ölni tudnék a szemeiért, de ez már egy más téma.
Nem rossz, nem rossz, de tényleg nagyobb durranásra számítottam. Persze, mikor olvasgattam, hogy esetleges Oscar így, meg úgy, már gondoltam, hogy nem éppen olyan jó kis thrilleres-krimi lesz, mint reméltem, de emiatt nem szabad nem szeretni egy filmet. A maga műfajában, ami szerintem a "gondolkodjunk el arról, mi a fontos az életben"-műfaj lenne, egészen kiemelkedő alkotás lehet. Nagy kár, hogy sosem szerettük egymást az ilyen filmekkel. Egy 6,5/10-et megérdemel, mert nem egy könnyedén szórakoztató film ugyan, de két órára le tudja kötni az embert. Plusz utána még kettőig, amíg elgondolkozik a dolgain.

Bebe