Percy Jackson és az Olimposziak: A villámtolvaj (2010)

Az ókori történelem görög szeletét már a kezdeti ismeretségek után hamar megkedveltem, a mitológiájával az élen. Mikor tudomásomra jutott, hogy a görög történelemnek ezen szakasza hozzáadódott ahhoz a három hozzávalóhoz, amelyek hallatán alapból szimpatizálok egy filmmel- világmegmentés, tinédzser-téma, vígjáték-, nagy lelkesen mélyesztettem a hátsó felemet a plüssös mozi székbe. Na jó, azért nem voltam teljesen kétségek nélkül hagyva, mert gyakori hiba filmeknél a jó elgondoláshoz a rossz megvalósítás. Nagyjából két órás játékidő után megkönnyebbülten tápászkodtam fel az előbb is leírt székből: az élvezhetőségi mutató, ha toronymagasra nem is, de egy korrekt nagyságra ugrott fel.

A Percy Jackson könyves film adaptáció mibenlétéről ugye már cikkeztem, és mivel nem szeretném magamat ismételni, itt lehet pótolni a lemaradást/visszaolvasást.

A posztban gyönyörűen, mindenféle matematikai ördöngösség nélkül közös nevezőre hoztam a produkciót Harry Potterrel, hogy egy matek ötöst lazán be lehetne firkantani nekem a naplóba. Ugyanis nem tévedtem nagyot, szerkezetét tekintve egy az egyben dettó, ámbár ez a hasonlóság is csak az előnyére szolgált, ami azt illeti.

A negatívitás nevében először is azt tudom felhozni, hogy az ún. ifjúsági sablonra lett szabva a produkció, így hiába lett jól megpakolva mítikus, és robosztus szörnyekkel, egyik sem volt annyira szörnyű, hogy gyomorforgató vérfröcskölést okozott volna. Ez mondjuk, most, hogy belegondolok, nem is hiányzott. Meg aztán az olyan kamaszkori elsőkhöz, mint a csók is csak óvatosan nyúltak, olyan óvatosan, hogy a végén inkább nem is. Ez viszont már annál jobban hiányzott. Szóval, a film erősségének a gyökere egyértelműen a vígjáték, és látvány címkék mögött húzódik, de ott nagyon.

Másodszor, amit fel tudok hozni, az, hogy Percy Jackson eredetileg egy könyv sorozat, és mint minden ilyesféle adaptációnak, ennek is vannak hátulütői, mégpedig a hosszúság. PJ esetében szintén nem egy ötven oldalas zsebkönyvecskéről van szó. A cselekmény beletuszkolása idestova százhúsz percbe eléggé ki lett centizve. Ez nyilván nem minden oldalról rossz, mert turbó meghajtású gyorsasággal suhantak el a képünk előtt az események- az akció jó, bő lére eresztve-, így minden egyes másodpercre lekötötte a figyelmem. De néha, egy-két amúgy hosszabb érzelmi állapot, mondjuk a depresszióba torkolló gyász, fél percig volt jelen egy a megszokott arckifejezésnél egy kicsit bánatosabb formában, aztán „hú, papa vett nekem egy kérót? És félisten is vagyok ennek a tetejébe? Ki az a mama?”

Egyébként, noha kitettek egy-egy egész mondattömböt, ezek szinte semmit sem vettek el az élvezhetőségi faktorból, ami véleményem, illetve véleményünk szerint egy erős hetes, Bebe- ó, mert bizony ám, hogy együtt néztük meg-, még egy felet hozzácsap, mert a rakatra való férjjelöltjei közül az egyik, Jake Abel is a szereplők között van.

Írta: Máté