Benjamin Button különös élete (2008)

Oscarra jelölték. Mégpedig tizenkétszeresen, ha jól számoltam. Ebben benne volt a legjobb férfi főszerep, a legjobb rendezés, kép, miegymás, a többi kategóriában szerintem csak azért nem szerepelt, mert nem animációs vagy rövidfilm. Jó, ebből sokat nem nyert meg, de hát… előfordul ilyesmi.
Be kell vallanom, nem szeretem az Oscar-jelölt, vagy Oscart nyert filmek többségét. Mert unalmasak, gondolkodnom kell utánuk, ráadásul olyan hosszúak, hogy bőven elfogy a rágcsálnivalóm a film végére, és már várom az én hepi endem, mikor végre felállhatok, és kinyújtóztathatom a tagjaim.
Ez a film pont ilyen. Kicsit talán túl hosszú. Nevetni nem sokat tud rajta az ember, és túl sok okosságot mondanak benne. De mégis… varázslatos. Más szó nincs rá.

Valaki azt mondta nekem még régebben, mekkora hülyeség a sztori. Mert egész egyszerűen totálisan képtelen dolgokat mutat be, olyan módon, mintha bárkivel megtörténhetne. Születik egy gyerek, sok-sok éves aggastyánként, és bár szörnyűlködnek, ezen nem lepődik meg senki. Ahogy azon sem, hogy a gyerek, ahelyett, hogy belehalna az öregségbe, szépen lassan fiatalodni kezd.
De hát hahó, emberek, ez egy mese! Kicsit depis, kicsit sötét, kicsit elgondolkodtató, de azért mese. Vagy egy szürrealista alkotás, ha most irodalmi tudásom akarnám csillogtatni, de nem akarom.
Igazából, azon kívül, amit a bevezetőben írtam, hogy varázslatos, nem tudok mást mondani. Ezt látni kell. Mert, ha azzal a két szóval jellemzem, hogy „romantikus dráma” tényleg nem fejezem ki azt az élményt, amit ezt a film nyújtott. Talán azért, mert ha eltekintünk a még mindig csodálatos Brad Pitt (és a még csodásabb sminkmesterek) valamint a gyönyörű Kate Blanchett románcától, és attól, hogy már alapból mennyire halálra van ítélve kettejük között a dolog, bizony észrevehetjük, hogy ez a film mennyi tanulságot tartogat nekünk az emberekkel kapcsolatban Brad Pitt, vagy más szereplők monológjain keresztül. Többek között, hogy milyen sokfélék vagyunk, és hogy ez a sokféleség az, ami jobbá, és érdekessé teszi a világot. Vagy esetleg, hogy nem szabad félnünk a különös, új dolgoktól, mert ki tudja, talán még valami jó is kisülhet belőlük.(Például, hogy negyvenhárom évesen olyan szexi pasink lesz, mint az akkor olyan jó huszonötös Brad Pitt, kedves lányok.) De ami a legfontosabb ezek közül, és kicsit ugyan elcsépelt, de örök igazság: örüljünk az életnek, mert nekünk talán pont nem, de vannak, akiknek minden nap ajándék, és ők tudják, hogyan kell élni úgy, hogy ki tudja, ha valamit esetleg másnapra halasztanál, az már késő lenne.
Oké, tudom, teljesen elkanyarodtam az eredeti témától, magától a filmtől, de ezt most muszáj volt. Nem azt mondom, azért akadnak boldogabb, viccesebb jelenetek is. Kedvencem talán az, ezek közül, mikor Benjamin rájön, mire költheti a dolgozással megkeresett pénzét. Nem éppen kajára, ugye.
Mégis, ha kedvenc jelenetet kéne választani, azt emelném ki, ahogy levezette, milyen apróságokon múlik egy ember sorsa. „Ha a lány nem megy vissza felvenni a telefont, ha a taxis nem iszik kávét, ha nincs ott a teherautó…” és így tovább, akkor Daisynek nem törik el a lába, nincs vége a táncosi karrierjének, és talán sosem jönnek össze Benjaminnal. Bizony. Fura ebbe belegondolni, de ismét egy igazság.
Annyit mondanék még, hogy kedves lányok, amennyiben nem láttátok volna még a filmet, készítsetek be magatok mellé néhány csomag papírzsepit. Én a film felétől az egészet végigsírtam ugyanis, valahányszor csak láttam ami körülbelül másfél órányi hüppögést jelent úgy általában.
Abszolút tíz pontot érdemlő film.