Mindenek előtt hadd mondjam el nektek, mennyire jó érzés ismét írni ezeket a kritikákat a kisebb szünetecske után. Feldobja a napom, de tényleg. Mármint, nem tudom, miért szeretek annyira kritizálni, talán mert felsőbbrendűnek érzem magam tőle, vagy mert egyszerűen csak szórakoztató az egész.
Tehát igen, hivatalosan visszatért a Bebe néni is, első áldozatával a Watchmen című mozifilmmel.
Igazából, a trélert kismilliószor megnéztem. Rettenetesen tetszett alatta a zene, meg úgy egyébként kis híján tapsikoltam örömömben, amiért még egy képregényt megfilmesítenek. Annyira imádom a képregény-adaptációkat, hogy az valami fogalom!
A mozinkban kifüggesztett óriási plakátot már ősz óta csodáltam, valahányszor elmentünk valami filmre, és míg a többiek a büfé előtti kilóméteres sorokban mérgelődtek, egy kis életmentő popcornra
várva, én csak bámultam megbabonázva azt az óriási képet a zuhanó pasiról, és az összevérezett Smiley-kitűzőről. Mintha egy csoda vált volna valóra, vagy hasonló.
Ehhez képest kis híján lenyakaztam a kedves Enikőt, mikor azt merészelte mondani a csodás nap (vagyis a „BebemegnéziaWatchment”) délelőttjén, hogy a film két és fél órás, dögunalmas, a legnagyobb látványosság benne a kéken világító pacák kukija. Jó, bevallom a két és fél óra kissé elbizonytalanított. A túl hosszú filmek mindig is taszítottak. Nem tudom, valahogy az én szótáramban ez összefügg a dögunalmassal.
Ennek ellenére bizakodva ültem be a moziterembe, és a kedvem még inkább fokozódott, mikor először csodálhattam meg a legújabb Transformers 2, illetve Star Trek előzetest.
Aztán elkezdődött a film… Kómédiás legyilkolása, kipipálva. Fantasztikus kameramozgások, kipipálva. Fura zene… ömm… oké, adjunk erre is egy pipát, ettől még lehet jó. Komédiás meghal, és ott van mellette az elmaradhatatlan véres Smiley-kitűző. Pipa, pipa, pipa. Mostani filmes szokásoktól kissé eltérő hosszú főcím, fura de jó zenével. Szeretem a hosszú főcímeket. Pipa.
És innentől… igen, innentől következett az a majdnem negyven percnyi WTF élmény, amikor ugyanis Bebe csak pislogott, illetve az óráját stírölte. Még két óra van hátra… ó, minő mennyei öröm, már csak egy óra, ötvenkilenc perc van hátra. Ha nem sajnáltam volna a kidobott pénzem, bizony követem annak a házaspárnak a példáját, akik szépen fogták magukat, és nemes egyszerűséggel kisétáltak a teremből.
Kik ezek, mikor az eredeti Watchmeneket legyilkolták?
Hogy kerülünk hirtelen Japánba? Mit lázadoznak ezek itt? Miért mozog a maszkos pasi arca? A másik meg miért kék? És miért fogyott máris el az óriási kukoricám?
Ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben, miközben néztem az eseményeket, de cseppet sem figyeltem oda.
Aztán, történt valami. Valamikor az ötvenedik unalmas perc tájékán, öt perccel azután, hogy a házaspár kisétált. Hirtelen minden megváltozott. A történet izgalmas lett. Értelmet nyert! Egy csapásra minden megvilágosodott! Az addig hiányolt humor, és akció megjelent! Adjunk hálát az égnek testvéreim! Bunyó, bunyó hátán! Eltaláltam, ki lesz a főgonosz! Kiderülnek a titkos családi kapcsolatok! Hű, beleállított a fejébe, egy baltát, aztaaaa! Csodálatos, fantasztikus, de miért kellett erre ilyen sokat várni?
Igen, elégedetten jöttem ki a moziból végül. És bizony, így két héttel az este után, miután átgondoltam a cselekményeket, megértettem a film mondanivalóját, bizony szívesen beülnék rá még egyszer. Az első ötven perces blokkot is beleszámítva. Mert igen, annak aki megérti, mit is szeretne nekünk sugározni ez a történet (mégpedig: a háború hülyeség, mégpedig a hatalmas fajtából, főleg a Hidegháború) annak lesz szép két és fél órája az életben.
Sajnos, mivel a film tényleg csak az okosabbak (köhhöm) számára nyújt tényleges szórakozást, nem tudok rá tíz pontot adni. Legyen egy szép 8.5. Ennyit megérdemel, már csak a csodás kameramunka miatt is.
Tehát igen, hivatalosan visszatért a Bebe néni is, első áldozatával a Watchmen című mozifilmmel.
Igazából, a trélert kismilliószor megnéztem. Rettenetesen tetszett alatta a zene, meg úgy egyébként kis híján tapsikoltam örömömben, amiért még egy képregényt megfilmesítenek. Annyira imádom a képregény-adaptációkat, hogy az valami fogalom!
A mozinkban kifüggesztett óriási plakátot már ősz óta csodáltam, valahányszor elmentünk valami filmre, és míg a többiek a büfé előtti kilóméteres sorokban mérgelődtek, egy kis életmentő popcornra
várva, én csak bámultam megbabonázva azt az óriási képet a zuhanó pasiról, és az összevérezett Smiley-kitűzőről. Mintha egy csoda vált volna valóra, vagy hasonló.Ehhez képest kis híján lenyakaztam a kedves Enikőt, mikor azt merészelte mondani a csodás nap (vagyis a „BebemegnéziaWatchment”) délelőttjén, hogy a film két és fél órás, dögunalmas, a legnagyobb látványosság benne a kéken világító pacák kukija. Jó, bevallom a két és fél óra kissé elbizonytalanított. A túl hosszú filmek mindig is taszítottak. Nem tudom, valahogy az én szótáramban ez összefügg a dögunalmassal.
Ennek ellenére bizakodva ültem be a moziterembe, és a kedvem még inkább fokozódott, mikor először csodálhattam meg a legújabb Transformers 2, illetve Star Trek előzetest.
Aztán elkezdődött a film… Kómédiás legyilkolása, kipipálva. Fantasztikus kameramozgások, kipipálva. Fura zene… ömm… oké, adjunk erre is egy pipát, ettől még lehet jó. Komédiás meghal, és ott van mellette az elmaradhatatlan véres Smiley-kitűző. Pipa, pipa, pipa. Mostani filmes szokásoktól kissé eltérő hosszú főcím, fura de jó zenével. Szeretem a hosszú főcímeket. Pipa.
És innentől… igen, innentől következett az a majdnem negyven percnyi WTF élmény, amikor ugyanis Bebe csak pislogott, illetve az óráját stírölte. Még két óra van hátra… ó, minő mennyei öröm, már csak egy óra, ötvenkilenc perc van hátra. Ha nem sajnáltam volna a kidobott pénzem, bizony követem annak a házaspárnak a példáját, akik szépen fogták magukat, és nemes egyszerűséggel kisétáltak a teremből.
Kik ezek, mikor az eredeti Watchmeneket legyilkolták?
Hogy kerülünk hirtelen Japánba? Mit lázadoznak ezek itt? Miért mozog a maszkos pasi arca? A másik meg miért kék? És miért fogyott máris el az óriási kukoricám?
Ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben, miközben néztem az eseményeket, de cseppet sem figyeltem oda.
Aztán, történt valami. Valamikor az ötvenedik unalmas perc tájékán, öt perccel azután, hogy a házaspár kisétált. Hirtelen minden megváltozott. A történet izgalmas lett. Értelmet nyert! Egy csapásra minden megvilágosodott! Az addig hiányolt humor, és akció megjelent! Adjunk hálát az égnek testvéreim! Bunyó, bunyó hátán! Eltaláltam, ki lesz a főgonosz! Kiderülnek a titkos családi kapcsolatok! Hű, beleállított a fejébe, egy baltát, aztaaaa! Csodálatos, fantasztikus, de miért kellett erre ilyen sokat várni?
Igen, elégedetten jöttem ki a moziból végül. És bizony, így két héttel az este után, miután átgondoltam a cselekményeket, megértettem a film mondanivalóját, bizony szívesen beülnék rá még egyszer. Az első ötven perces blokkot is beleszámítva. Mert igen, annak aki megérti, mit is szeretne nekünk sugározni ez a történet (mégpedig: a háború hülyeség, mégpedig a hatalmas fajtából, főleg a Hidegháború) annak lesz szép két és fél órája az életben.
Sajnos, mivel a film tényleg csak az okosabbak (köhhöm) számára nyújt tényleges szórakozást, nem tudok rá tíz pontot adni. Legyen egy szép 8.5. Ennyit megérdemel, már csak a csodás kameramunka miatt is.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése