Mivel a sorozat harmadik évadja tegnap debütált az Egyesült Államokban, nekem pedig teljesen véletlenül a kezembe akadt valamiféle promókép pont a mai délelőttön, eldöntöttem: ez egy isteni jel lehet. Az isteni jeleket pedig nem szabad csak úgy elengednünk magunk mellett, szóval félre is dobtam az összes tanulnivalót, és nekiálltam a Chucknak.
Sokszor szoktam azzal kezdeni, aztán lehet nem, de valahogy nekem mindig úgy tűnik, hogy „a történet rémesen egyszerű”. Hát itt nem. Vagyis, annyira nem. Adott a főszereplőnk Chuck, aki amolyan igazi lúzer féle. Számítógépes szakemberként dolgozik, egy igazi kocka a legjobb barátja, és nem tudja kiheverni az egyetemi szerelmét, aki megcsalta a szobatársával. Ez a bizonyos szobatárs, aki mindenben olyan tökéletes, titkosügynökként éli életét, vagyis az egyetemen kívül is ő a nagymenő, vígan éli izgalmas életét.
Nem sokáig, mivel szinte már a sorozat első tíz percében búcsút is veszünk tőle, de az ő halála kell ahhoz, hogy beinduljanak az események, sőt, ha ő nem hal meg, történet sincs, szóval… kösz, az áldozatot, haver.
Ugyanis a halála előtti pillanatokban e-mailen elküld Chucknak egy nagy halom titkos adatot képek formájában, amik azok aztán beleivódnak a fejébe, természetesen úgy, hogy szerencsétlennek fogalma sincs róla, mi történik vele. És itt kezdődik a móka, meg eleinte az értetlenkedés is, bár lehet csak az én, sokszáz tételtől leterhelt agyam, nem fogta fel, mit szeretnének a készítők.
Jött persze minden, illetve mindenki, akinek jönnie kell… női szemmel is dögös szőke csajszi, gonosz tekintetű pasas, és természetesen mindenki Chuck-ot, meg a titkos infóit akarja.
Nem értettem ugyan belőle, tényleg szinte semmit, úgy kábé a 35. percig, de rettenetesen élveztem. Ennek az lehet a titka, hogy a készítők tökéletesen vegyítik a kémekről szóló akciófilmes elemeket, a kockákról szóló vígjátékok poénjaival. Tudjátok, épp mikor az ember valami komolysága számítana, páff, bedobnak valami olyan poént, amit ugyan már elsütöttek ötezerszer, meg még tízszer más sztorikban, más szereplőkkel, mégis… valahogy mindig viccesek. Bár lehet csak én vigyorgok mindig, valahányszor olyan harcolós jelenetet látok, hogy egy profi gyilkológép csap össze valami lúzerrel.
Ami nagyon tetszett még, a zeneválasztás. Bármilyen hangulatot fel tud dobni, vagy éppenséggel lehúzni egy jól, vagy rosszul megválasztott zene, a Chuck esetében egyszer sem éreztem azt, hogy oda nem illő lenne egy szám. Pirospont.
Sajnálom, hogy nem kezdtem el előbb nézni, és azt is sajnálom, hogy pont a vizsgaidősuckom közepén találkoztunk egymással, mert így január 29-ig várnom kell, hogy nekiállhassak darálni.
Így kezdésnek adok egy… legyen egy 8/10. Ebben benne van az is, hogy rettenetesen kíváncsi vagyok, milyen szitukat fognak még kihozni ebből az egészből, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fogok csalódni.
Bebe
Sokszor szoktam azzal kezdeni, aztán lehet nem, de valahogy nekem mindig úgy tűnik, hogy „a történet rémesen egyszerű”. Hát itt nem. Vagyis, annyira nem. Adott a főszereplőnk Chuck, aki amolyan igazi lúzer féle. Számítógépes szakemberként dolgozik, egy igazi kocka a legjobb barátja, és nem tudja kiheverni az egyetemi szerelmét, aki megcsalta a szobatársával. Ez a bizonyos szobatárs, aki mindenben olyan tökéletes, titkosügynökként éli életét, vagyis az egyetemen kívül is ő a nagymenő, vígan éli izgalmas életét.
Nem sokáig, mivel szinte már a sorozat első tíz percében búcsút is veszünk tőle, de az ő halála kell ahhoz, hogy beinduljanak az események, sőt, ha ő nem hal meg, történet sincs, szóval… kösz, az áldozatot, haver.
Ugyanis a halála előtti pillanatokban e-mailen elküld Chucknak egy nagy halom titkos adatot képek formájában, amik azok aztán beleivódnak a fejébe, természetesen úgy, hogy szerencsétlennek fogalma sincs róla, mi történik vele. És itt kezdődik a móka, meg eleinte az értetlenkedés is, bár lehet csak az én, sokszáz tételtől leterhelt agyam, nem fogta fel, mit szeretnének a készítők.
Jött persze minden, illetve mindenki, akinek jönnie kell… női szemmel is dögös szőke csajszi, gonosz tekintetű pasas, és természetesen mindenki Chuck-ot, meg a titkos infóit akarja.
Nem értettem ugyan belőle, tényleg szinte semmit, úgy kábé a 35. percig, de rettenetesen élveztem. Ennek az lehet a titka, hogy a készítők tökéletesen vegyítik a kémekről szóló akciófilmes elemeket, a kockákról szóló vígjátékok poénjaival. Tudjátok, épp mikor az ember valami komolysága számítana, páff, bedobnak valami olyan poént, amit ugyan már elsütöttek ötezerszer, meg még tízszer más sztorikban, más szereplőkkel, mégis… valahogy mindig viccesek. Bár lehet csak én vigyorgok mindig, valahányszor olyan harcolós jelenetet látok, hogy egy profi gyilkológép csap össze valami lúzerrel.
Ami nagyon tetszett még, a zeneválasztás. Bármilyen hangulatot fel tud dobni, vagy éppenséggel lehúzni egy jól, vagy rosszul megválasztott zene, a Chuck esetében egyszer sem éreztem azt, hogy oda nem illő lenne egy szám. Pirospont.
Sajnálom, hogy nem kezdtem el előbb nézni, és azt is sajnálom, hogy pont a vizsgaidősuckom közepén találkoztunk egymással, mert így január 29-ig várnom kell, hogy nekiállhassak darálni.
Így kezdésnek adok egy… legyen egy 8/10. Ebben benne van az is, hogy rettenetesen kíváncsi vagyok, milyen szitukat fognak még kihozni ebből az egészből, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fogok csalódni.
Bebe
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése