Dollhouse-a millió dolláros plasztik bébik

Vannak olyan sorozatok is, amiket csak akkor tudom nézni, ha éppen a kereskedelmi csatornák közül valamelyik műsorra tűzi, mert annyira nem nőtt az én kis szívemhez- csak érdeklődök iránta-, hogy megérje a letöltésekkel, feliratkutató expedícióval bajlódni, majd a gép felett görnyedni érte, ahelyett, hogy a bőrfotelból nézném egy nagyobb képernyőn, a kockás pokrócomba begubódzva. (Kivételt képez a Született Feleségek, amelynek jobban szeretem a szinkronját, mint az eredetijét- ritka!-, és nálunk ilyen esti családi programmá vált amúgy is.)

Na, a Dollhouse is ilyesmi lenne nálam, így a pilótadebütálásról gyönyörűen lemaradva a második résztől követem nyomon az eseményeket az RTL klubbon, minden hétfőn 21.15-21.20-kor, jegyezze fel, vagy raktározza el az agyában, akit érdekel. Ugorjuk át a zone-romantika szappanopera szintű utócímet, szlogent a „Felejtés árát”- hopp-, és akkor, egy hátast bele:

Tipikusan azok közé a szériák közé sorolnám, amelynek ha megtudakolják a sztoriját nagy körvonalakban, és én el is mesélem, akkor az emberek többsége sűrű fejrázással összekötött szemöldökráncolással reagál rá, „Uhff, micsoda hülyeség!” (Lásd: Chuck)

„A Dollhouse egy titkos szervezet, amely a legmodernebb technológiát felhasználva kibérlésre agymosással előállítják a megrendelő számára a kívánt nőt/férfit az általa óhajtott tulajdonságokkal, személyiséggel. Így az a fogalom, hogy „tökéletes” többé nem csak egy ábránd, hanem maga a valóság minden olyan ember számára, akinek vastag a bukszája, mert ez a szolgáltatás természetesen nem ingyenes… „

„Aha, aha, tök jó. Most mennem kell, majd beszélünk.” *Uhff, micsoda hülyeség!”*

De mégis, ha egyszer elkezded nézni, hiába az extrémbe szabott történet, telibe tojod, mert egyébként „Ez jó!” Valamiért. A Dollhouse esetében pontosítva valakiért…izé valaki miatt, nevén nevezve Elisha Dushku. Sorozatban csak Echo, és a műanyag atombarbik mindig más szellemi töltelékkel portéka egyike. Ő a főszereplő, az Alfa és az Omega, aki megold mindent, még a legfrissebb CSI-*Nagyváros* gyilkosságot is, ami jóval nem az Ő hatásköre már, de mivel képes rá, ezért meg is teszi. Mindemellett roppant vonzó, és szexuális egy asszonyállat, a tetejébe még szimpatikus is, okos, és kedves, egy ízig-vérig Mary-Sue. Emiatt bőven van okunk arra, hogy utáljuk, de Én képtelen vagyok rá, maximum az irritáló egy picikét, hogy túlságosan is ő van a központban, a többiek meg annak örülhetnek, ha a kamera véletlenül Őket veszi- megcsúszott az operatőr kezében, vagy ilyesmi-, és elregélhetik az egysoros szövegüket a forgatókönyvből. Szóval ez az Echo egyszerre pozitívuma, és negatívuma is ennek a szériának.

Apropó Alfa…van egy ilyen nevünk is. Az első évad kettő az egyben; epizódikus, és átívelő szálas. Részről részre kapunk egy-egy megrendelés teljesítést általában Echot alkalmazva, de mellette helyet kap egy évadrejtély, amihez szorosan kapcsolódik az említett Alfánk, plusz egy örök-vesztes CIA ügynök, aki a Dollhouse leleplezését szeretné megejteni, de senki sem hisz neki, egyrészt mert nincs a kezében konkrét, fogható bizonyíték, másrészt a sztori másikfelét nem tudnák rendesen kitölteni.

10/7- Az eddig látottak alapján nekem bejön. Pörög, pörög, és lássuk csak…Ő, pörög. Én pedig szeretem a pörgést, már ha sorozatról van szó. Ennyi.
Mégsem. Ugye mondtam, hogy a Dushku nőszemély szexi. Ennek az objektív ténynek a készítők is a tudatában vannak, és minden alkalmat megragadnak rá- elég csak az illusztrációra vetni egy pillantást, amely a promóciós fotóalbumból származik-, hogy ezt kihangsúlyozzák. És meg se kell jegyeznem, anélkül is értenétek a szitut: nincs ellenemre.

Írta: Máté