Adventureland (2009)

Csodás világban élnénk, ha minden tinifilm csak feleannyira lenne jó, mint az Adventureland. Vagy Kalandpark, ha szépen, magyarul akarjuk az egészet. Nem nevezném vígjátéknak, de azért drámának sem. Egy helyes, romantikus valami Jesse "szabad-időmben-zombikat-ölök" Eisenberg, és Kristen "gyengéim-a-vega-vámpírok" Stewart főszereplésével. Arról nem is beszélve, hogy három olyan nagyon fontos dolog játszik mellettük főszerepet, amivel tökéletesen elgyengítették szívem. Nyolcvanas évek, nyolcvanas évek zenéi, és egy vidámpark. Jó, legyen négy dolog, mert volt itt egy olyan is, hogy Ryan Reynolds.
Igazából, két dolog tűnt fel igazán, valamikor a film közepe felé.
Első dolog: Jesse-nek nagyon jól állnak a vidámparkok (lásd Zombieland), meg a kicsit lúzer, szerethető karakterek is. Abban nem vagyok biztos, hogy mást is el tudna játszani, már csak azért sem, mert valahogy a fejformája pont tökéletes szerencsétlen-fejforma, de ez remekül megy neki, nem is kéne mással próbálkoznia, tényleg.
Második dolog: Kristen Stewart sosem lesz a kedvenc színésznőm. Szeretném szeretni, tényleg, mert maga, mint lány, nagyon szimpatikus, csak a játékával nem vagyok kibékülve. Mintha csak egy Twilight-os Bella klónt láttam volna magam előtt, pedig Emily karaktere teljesen különbözik tőle, hála égnek, és nem... mégsem tudta jól visszaadni az egészet. Óriási kár.
A történet egyetlen nyár eseményeit meséli el, egy vidámparkban dolgozó fiatalokról. Arról, hogy viszonyulnak a felnőtté váláshoz, a közelgő egyetemhez, egymáshoz, és persze a piához meg a fűhöz, mert itt bizony az is van. Ami különösen tetszik, hogy a film teljesen természetesnek veszi azt, hogy ezek jelen vannak egy tini életében. Nagyon ritka eset az ilyen, szerintem, hiszen legtöbbször, mikor hasonló filmet látunk, mindig órási a felfordulás az alkohol körül a bulikban, meg ilyesmi. Pedig, ha belegondolunk, az ivászat ott van mindenhol a tiniknél, és már senki sem csinál belőle nagy ügyet. Nem fogok olyan álszent dumákkal jönni, hogy pedig ez nem helyes, és a többi, és a többi. Ugyan már, kinek van szüksége arra? Meg egyébként is, ez egy filmkritika, nem egy etika-óra. Szóval.
Láthatjuk a vidámparki mindennapokat, ahogy egész nap üvölt a Rock me, Amadeus, meg még egy halom tök jó nyolcvanas évekbeli sláger, és szép lassan mindenki rájön, mihez akar kezdeni magával, meg az életével, meg a másikkal.
Nincsenek benne cseppet sem reális, már-már tündérmesébe illő fordulatok, persze azért a szokásos filmes vonal megvan, a végefelé a nagy koppanással, aztán a hepienndel, de valamiért azért mégis igazi az egész. Akárkivel megtörténhetne hasonló a nyáron, bár talán be kéne érnünk némileg kevesebb Ryan Reynolds-szal.
Pontszámilag egy 8/10-et simán megér. A két pont minuszt egyrészt Kristen miatt adom, mert van a hajtűrögetős, tátott szájas fejében valami, amivel nagyon nem tudok kibékülni. Plusz, azt hiszem, egy kicsivel több poént elbírt volna a film. De a díszletek, a ruhák, a zenék... minden nagyon rendben volt. Aki hozzám hasonlóan a nyolcvanas évek megszállotja, tuti imádni fogja, hiszen kész időutazás a film.
Még annyit fűznék hozzá, hogy igaz, egész régen, úgy négy-öt éve lehettem a budapesti vidámparkban, de egészen elkeserítő, hogy ez az 1987-es Kalandpark szórakoztatóbbnak tűnt, mint az, mikor utoljára arra jártam.

Bebe

WaM Academy Awards

Mintegy nem mellékesen közhírré tétetik, a WaM Academy Awards, ahol a Média Bomba dinamikus duójának a hímnemű tagja, az-az Én, Máté társzsűrizést vállaltam, plusz a lap közreműködik, mint az egyik főszponzora eme jeles eseménynek.

Aki kedvet érez a nevezéshez jelentkezzen bátran. Aki nem érez kedvet a nevezéshez, az is jelentkezzen bátran. További részleteket itt találhattok, illetve ha az oldalt kikerült reklám-táblára kattintotok, na akkor ugyanoda kerültök.

Írta: Máté

Life UneXpected-avagy hogyan tovább

Talán már az első tíz perc után is idepattanhattam volna kritikát írni a folytatásról, annyira egyszerű volt kisakkozni, hogy ából bé következik, céből pedig dé. De alap, hogy ennél állhatatosabb vagyok. Néha…időnként.

Szóval, az első rész olyan kis helyes volt, meg édes, a vége felé ugyan elcsöppent egy cseppet, vagy volt az kettő is, mindegy. A lényeg, hogy mindenképpen folytatni szeretném legalább öt epizódon keresztül, és annak ellenére, hogy most inkább lefelé fogok pontozni a nagyon-nagyon közli jövőben, ezt tartom. Bízom benne, hogy noha most a gázpedálra nem tapostak erősen, hogy úgy istenigazából beinduljon, berregve a motor, ebben az öt részes időtávlatban csak össze fog jönni.

Eme második rész amúgy egy remek muzsikás montázzsal indult, és a back to 90’s teljességének érdekében még egy főcímet is kerítettek pluszba. Csak utána ami következett, nos abban jóval kevesebb volt a poén löket, és több a dráma. Az ABC Familys, Secret Life an American Teenager tanulságos dráma. Tudjátok, ahol mindenki csípőből osztja azt a sok észt, de a maga hibáit a világért sem ismerné fel. Milyen jó, hogy itt mindenki kölcsönösen megtette ezt a másik helyett.

Nem annyira rémes, hogy nézhetetlen, erről szó sincs…de jó lenne, ha a pohárba kerülő koktélunk, amit elénk tolnak, csak negyedrészben lenne lelki fröccs, és háromnegyedében humor feles, nem fordítva, ahogy ezt most konstatáltam. Mondjuk, Baze lakás ellenőrzésén jókat vigyorogtam, mikor előkerült néhány cinkes finomság, olyan böszme az a pasas, nem véletlen, hogy Ő lett ez alatt a két rész alatt az egyik kedvenc karakterem Lux mellett, akit, mint tudjuk, nem lehet, nem szeretni.

10/6,5- többet az ötödik részig nem írok erről, most is azért tettem meg, hogy én se maradjak ki, az észosztásból, és kiterítsem a lapjaimat: hogy látom, milyen irányba halad a széria. Most úgy vélem, hogy nem a jó irányba billent a mérleg, de szorítani, nos még mindig iszonyatosan szorítok érte. Főleg, hogy valami rejtélyes oknál fogva várom a harmadik részt. Ki tudja, talán a feelgoodság teszi…vagy bármennyire is tiltakozom a nyál ellen, néhanapján nekem is jól esik benne dagonyázni egyet?

Írta: Máté

Charlotte Gainsbourg: IRM (2009)

Ugyanaz a helyzet, mint a Yeah Yeah Yeahs kapcsán. Charlotte Gainsbourg neve nem hangozhat túl ismerősen a füleiteknek, szerintem az oldal olvasói közül senki sincs pontosan tudatában annak, hogy ki is lenne Ő, tehát mielőtt belevágnék a legújabb szóló albumának fejtegetésébe, jöjjön a tiszta víz a pohárba:
teljes nevén Charlotte Lucy Gainsbourg angol-francia származású, Londonban született színésznő. Tízből heten mondjuk, biztos vagyok benne, hogy egyszer legalább akár egészében akár pár perc erejéig de látta a leghíresebb Jane Eyre feldolgozást, amelyen az 1996-os kiadást értem. Rakjátok össze a két dolgot: Jane Eyre+Charlotte Gainsbourg, bár ha már matematikai jelekkel akarom érzékeltetni a lényeget, akkor: Jane Eyre=Charlotte Gainsbourg, mármint a szóban forgó alkotásban. Na, és néhány kezdeti szárnypróbálgatás után (első két lemez) a mi első számú Jane Eyre-unk kitárta viktoriánus angyal szárnyait, és elkezdett repülni(a harmadik, az-az a mostani), és repíteni minket is. A hangjával. Oké, aláírom, hogy ez egy rettentően nyáltól tocsogó egy megfogalmazás volt, de higgyétek el nekem, elevenére tapint a dolognak.

IRM. Három betűből állna akkor a 2009-es albumának a címe. A már-már tökéleteshez közelítő kellemes pop albumának a címe. Ahol minden második dalba belegabalyodott egy gitáros rock hangzás is, az érdesítés, vagy micsoda, ami csak még változatosabbá teszi a cédét, anélkül, hogy bármit is rontana a kompozíció összehangoltságán. Ehhez a változatossághoz pedig a kétnyelvűség az angol-francia is hozzájárul, aki mindkét nyelv iránt nagy-nagy rajongással viseltetik, az örülhet, mert kettőt kapja az egyben. Természetesen nem dalokon belül ömlesztve, hanem egyik angol, a másik francia nyelven íródott, amit amúgy abszolút megértek, elvégre ez valamelyest Charlotte a kettős állampolgárságát jelképezi, és azt, hogy egyformán szereti mindkettőt.

De azért kézbe kapom a kalapácsot, és leszögezném, hogy ez egy teljesen más világ, sőt teljesen más dimenzió, mint teszem azt Lady Gaga, vagy Rihanna, akiket ugyanolyan szívesen hallgatok, ha éppen olyanom van, de nem biztos pont e miatt, hogy ez fordítottan, Rátok is igaz lenne. Én azért örülnék, ha mégis majd olyan kommentekre találnék itt idővel, ahol alaposan beolvastok nekem, hogy „Nem Máté, ez igenis tetszett, ez valami jó.”
És, csakhogy megkönnyítsem nektek eme énekesnő feje fölött mondott ítéletet, mutatóba be is biggyesztek két nótát tőle, hogy azért mégse legyen zsákbamacska, és tudjátok, milyen is úgy nagyjából az, az album amire bólintotok, és letöltitek.

Heaven Can’t Wait


Trick Pony - Az elején a hablaty ne ijesszen el, nem tévesztettem linket, csak élőfelvételt találtam tube-on, ez minden.


Ja, és 10/10, ha eddig ez nem vált volna nyilvánvalóvá.

Ajánlott számok: Heaven Can’t Wait, Trick Pony, Greenwich Mean Time, Le Chat Du Café Des Artistes, In The End

Írta: Máté

Gyors poszt: Avril in Wonderland

Nem, nem változtatott címet a Tim Burton bácsi-féle Alice Csodaországban újragondolás, és egyben újrakészítés. Avril úgy jön hozzá, hogy a fő betétdal megírásának a lehetőségét neki kínálták fel, aki kapva kapott erre, ami egyben az ugródeszkája is a 2010-es leendő visszatéréséhez.

Nekem a legeslegkedvencebb énekesnőm Avril, és borzasztóan rettentően örülök, hogy végre van valami új, amiben hallhatom. És még-még, természetesen.

Nos, lehet, hogy elfogult vagyok, de mondjátok csak meg: nektek is tetszik?

Írta: Máté

Chuck így toboroz rajongókat

Elkezdehetnék most ódákat zengeni a sorozatról. A karakterekről, a színészekről, és a cselekményről. De nem hallgatna rám senki. Így inkább nem is írok túl sok mindent. Kedves, errefelé látogató hímnemű egyedek, hozzátok szólok most elsősorban. Azt hiszem, ez a kicsivel több mint fél perces videó tökéletesen megmutatja, miért is kéne mindenkinek Chuck-ot nézni. Többet azt hiszem, nem is kell hozzáfűzni. Talán még annyit, hogy én már vagy húsz perce egyfolytában újra és újra nézem, pedig lány vagyok meg minden. Még irigykedni sem tudok, ez annyira... szép. Sajna csak linkelni tudom, mivel ezt a videót nem lehet csak úgy beszúrni, de remélem eléggé felkeltettem az érdeklődést ahhoz, hogy IDE kattintson a nép.
Jönnek majd kritikák is, mivel igen, vizsgaidőszak kellős közepén, nagyjából két hét alatt ledaráltam az eddigi két évadot, plusz a harmadik évad első három részét. Mi lett volna, ha közben nem parázok a vizsgáim miatt?

Bebe

Yeah Yeah Yeahs-It's Blitz!

Kis hazánkban szerintem még nem ismerik a Yeah Yeah Yeahs-t annyian, mint azt kellene, mert ha valakiknek kétségkívül kijár az orbitális ováció, hát akkor Ők azok. A Nagy Almamáterből-ki hinné, hogy pont tíz éve-, indult indie rock zenekar, de mondhatjuk Őket akár egy triónak is, ugyanis a banda két srácból, és egy csajból tevődik össze, szóval a klasszikus felépítés. Ismeretterjesztő anyagunkat olvashattátok, még annyit, hogy a legfrissebb lemezük címe It's Blitz, csak ha valaki most annyira belelkesült, hogy rohan is töltögetni, akkor tudja mit kell keresnie.

A sorozat zenés felderítő hadműveleteim során bele-bele gabalyodtam néhány frissebb számukba, és már akkor elhatározásra jutottam: ezt a Blitz-ezt nem lehet elbliccelni!
Mert magában hordozza mindazt a csupa jóságot, amit egy indie rajongó csak szerethet ebben a műfajban; lassú, de dallamos felvezetés, és amikor a nyugalom már kezd álmosítóvá válni, és bódulattá, na akkor visszafogott bepörgetés kerül a képbe, vagyis a fülhallgatóba, hogy egy zuzós metál sem tudna úgy felrázni. És Karen O hangja… hihetetlenül egyedi, és erre a világraszóló CD románcomra még csak rátesz egy lapáttal, nagyon szeretem hallgatni úgy, hogy a szövegre sem figyelek, csak magára a hangszínére.

10/10- valósággal dobálom ezeket a tíz pontokat, ugye? De semmi jótékonykodás, vagy valami. És amúgy is, tavaly nem sokszor fordult elő ez a bűvös maximális pontszám, ideje behozni a lemaradást.

Ajánlott számok: Runaway, Heads Will Roll, Shoft Shock, de egyébként az összes.

Írta: Máté

Life UneXpected-Pilot

Ez Lux. Aki úgy szőke, és úgy kékszemű, hogy nem egy két lábon járó klisé halmaz, vagy csak egy lapos, karton figura, hanem szeretnivaló, olyannyira, hogy azt arról csillagos ötös bizonyítványt kéne kiállítani. Részben- hangsúlyozom, részben-, engem végig Veronica Marsra emlékeztetett, a pilóta csekkolása közben, és semmi köze sincs ennek a néhány külső jellemző hasonlóságához. Csak mindkettejüknek, most gondoljunk bele, mennyi apró, vagy nagy szarkupacon kellett átlépnie. Nem maradtak benne elidőzni, dagonyázni benne, megemelték a virgácsukat, és kész. Átlépték. Olyan erős jellemre vall ez, amilyen Én mindig is szerettem volna lenni, illetve tegyük hozzá, még mindig szeretnék. És még csak meg se látszik egyikükön sem az eléggé dark, és napfénytől hermetikusan elzárt háttér, vigyorogva oltogatnak, ha probléma megoldásról van szó duracell nyúlhoz hasonlatosan teli energiával oldják meg. Oké, néha eltörik a mécses, de hát csajokról van szó, hékás, nekik szabad.
Persze nem szabad elvonatkoztatni attól az aprócska ponttól, hogy ez tévé. Mindenesetre azért lehet készíteni a kulacsokat, és erőt meríteni belőle.

A filozofikus kinyilatkoztatást berekesztem, vele párhuzamban a történet elmesélését is, mivel majdnem egy hete cikkeztem erről is, aki még nem olvasta, és kíváncsi, itt olvashatja.

Őszintén sajnálom, hogy csak I Love NYC/LA pólókat lehet csak beszerezni mindenhol, de ha teszem azt, egy I Love Portland feliratúra vágysz, akkor fel kell csapnod turistának, gondolom, mert azt csak helyileg tudod megvenni. Nagy előnye nálam ennek a Life Unexpected-nek, a helyszín, mert mióta egy fotót kigugliztam róla, azóta a titkos vágyaim közé sorolom azt is, hogy egy kis ideig ott élhessek.

Ahány kritikát csak átfutottam, Mindenki egyből a Gilmore Girls-höz hasonlította, elvégre ilyesmi szintet ígértek nekünk, és valszeg Én vagyok az egyedüli, aki nem tudja megmondani, hogy ezt teljesítették-e, avagy sem, mert nekem az a széria valahogy kimaradt az életemből. Jó, ez nem azt jelenti, hogy véglegesen. (Célzás, célzás!)

A trailer nem volt zsákbamacska, tudhattuk előre, hogy humoros-komikusan feelgood, és érzelem dús lesz majd ez. Nagyon reménykedem abban, hogy az előbbi jellemző majd felülkerekedik valahogy a másikon, és nem fog elcsöppenni, mint valami cukros trutymó. Fura, mert a vége felé egyre sűrűsödő egymás nyakába borulás scene egyáltalán nem taszított, tök édesnek találtam, ahogy volt, talán a születésnap egy picit túlment a határon, de egye meg a fene ott ahol van, és átsiklok rajta, mert a komplett kiszerelést nézve ez egy tök jó kellemes, vasárnap délutáni sorozattá válhat. Aminek nagyon örülnék. És mert ez nem csak nekem lenne jó, Ti is örülhetnétek velem. Szorítsunk! 10/8, nem mellesleg. A magasabb pontozás csak, és kizárólag a folytatáson múlik, de annyit ígérhetek, ha csak ezt a nyolcas átlagot tudja huzamosabb ideig tartani, Én hű nézője leszek ennek is. Basszus, lassan kéne ehhez is egy kis táblát készíteni oldalra…

Írta: Máté

UI: Eszti mondta, hogy nagyon jó lenne, ha Ő is megtudná nézni, hát ideiglenesen hadd játszak már Mikulást, és akinek szintén nagyon jó lenne, az innen letöltheti az 1x01-et. Úgy tessék ám, hogy saját feltöltés!

Ismét Supernatural!

Olyan sokat... olyan nagyon sokat kellett várni erre a részre, hogy lassan már tényleg kezdtek elvonási tüneteim lenni. Hiszen olyan szuperül fejezték be novemberben, mintha legalábbis egy komplett évadnak lett volna vége... gondolok itt a cliffhangerekre, és nem is tudom. Nagyon vártam valamit, talán, hogy tényleg, tökéletesen elszabaduljon a pokol, és ehhez képest... semmi. Ha nem utalnak néhány mondattal Lucifer ténykedéseire, meg az apokalipszisre, komolyan, azt hittem volna, hogy visszarepültünk néhány évadot, amikor is minden hétre jutott egy szörny, és nagyon semmi más nem volt. Vagyis igen, de nem tűnt fontosnak. Nem tudom eldönteni, hogy ez most tényleg olyan nagyon rossz-e, de kétségkívül furi, ez a hirtelen jött... semmi.
Az egésszel tényleg nem lett volna semmi probléma, tényleg, ha a részt elsütik mondjuk a második évadban. Kaptunk diliházat, kis lelkizős dumákat, megőrülést, és egy kis gusztustalankodást is (valahogy Heroes-os körökben sokkal inkább beveszi a gyomrom a koponya-nyitogatást, nem tudom miért...). A soron lévő szörny is kellőképpen ijesztő (gusztustalan) volt, tehát egész korrekt kis részről beszélünk. De nem olyankor kell ezt csinálni mikor annyi minden mást is lehetne. Castielt mutogatni, többi angyalt mutogatni, Lucifert mutogatni. Sok-sok mindent lehetne kezdeni velük.
És jó, néha azért hiányoznak nekem a régi, szép szellem meg szörnyvadászos idők, de nagyon nem most kellett volna visszahozni ezt az egészet. Nem a novemberi izgalmak után. Úgy értem, mikor vége lett az egésznek anno, tavaly én csak kapkodtam az állam, hogy úristen, úristen mi lesz most, egyáltalán hogy keverednek ki a szituból? Erre, csak így simán kikeveredek a szituból, és szinte meg sem említik, hogy ja, amúgy az ördög megint erősebb lett, pöppet. Csak úgy a szokásos módon, olyan szenvedősen, hogy jajj, mit fogunk tenni, jajj.
Persze, félreértés ne essék, tetszett a rész. Akadtak benne hangosan kuncogós poénok, és hála annak a csúnya szörnynek, a "para-faktorral" sem volt gáz, a szobám sötétjében, éjféltájban. És azért a hangulat még mindig odab*sz.
Arról nem is beszélve, hogy ennek a résznek volt egy óriási nagy előnye a többivel szemben. Ez az előny tisztán látszik, ha jobban szemügyre vesszük a képet. Na? Igen, totál sima pólóban feszít mindkét főszereplő srác, ami... hát valljuk be, csajszik, igencsak csöpp-csöpp. Többször tehetnének ilyet. Sőt, szerintem nem én lennék az egyedüli, aki örülne néhány félmeztelen, nyárias jelenetnek is, valahol a sok borongósság közepén. Jajj. Szép álmok.
Mindegy. Ez így most... na jó legyen 7/10, mert azok a karok igazán megérnek egy csomó pontot. Na jó, csak egyet, mivel eredetileg 6-ot szerettem volna adni rá. Rövid voltam. De késő van, én meg csalódott vagyok, picikét, ennyire futotta.

Bebe

Muse-The Resistance

Igaz, már régóta egyikünk sem közölt le egyetlenegy albumkritikát se, az nem jelenti azt konkrétan, hogy akusztikus sztrájkra adtuk a fejünket, épp ellenkezőleg: Én heti rendszerességgel már egy ideje két-három darab albumot le szoktam szedni, csak azon kívül, hogy tetszik, nem tetszik más sose nagyon jut róluk eszembe, és nem vagyok annyira eltelítődve az ihlettől, hogy nyomban be is gépeljem azt. De azért teszek egy próbát, rég volt már albumértékelés errefelé, nem de?

Nos, egyik frissebb szerzeményemről akkor a nyilatkozat: Muse. Nem árt, ha tudjátok, hogy nekem van egy osztálytársam, aki „nagy” zenész (tegyük hozzá: palánta) lévén oda meg vissza van tőlük, és szabályosan példaképként tekint rájuk. Egy-két éve azt se tudtam, hogy hol lehet ezt egyáltalán keresni: földön, égen, vízben, tűzben, meg egyébként is milyen nevük van már, hogy csak egy betű híján jelenti azt, hogy egér. (Rövid gondolatmenet után- két hete-, leesett, hogy o nélkül is van értelme a szónak.)
De az Alkonyat franchise soundtrackjeiből áradó jótékony hatásának köszönhetően megismertem Őket, és pont jött ősszel az új lemezük is, micsoda tökéletes egybeesés-, gondoltam. Mégis csak a napokban került letöltésre a The Resistance.

Lehet, hogy csak az Én elektro-pop/rocktól ködös fejemnek, de nagyon letisztultnak hallatszott ez a tizenegy dalnyi anyag, és emiatt is estem bele annyira, többek között. Semmi manír, semmi hangtorzítás, helyette egy puhább, lágyabb esésű rock CD, néhol zongora, és egyéb inkább komolyzenéhez tartozó hangszerek kíséretével, ami kellemesen megnyugtatva tombol, és dübörög a füledben. Nem félreérteni, ugyanúgy csípem én az elektronikus műfajt is még mindig, csak ugye Én változatosság-fan vagyok, és ez így pont jól jött a Lady Gaga és Timbaland típusú nóták között.

10/10- először nyolcat szerettem volna adni, aztán feltettem magamban a kérdést: miért nem kilenc? Öö… Oké, nincs ellenvetés, legyen kilenc. De miért nem tíz? Öö…és mint látjátok, itt sem volt ellenvetés. Mindenféle jótékonykodás nélkül a részemről megérdemli a minőségi termék feliratú emblémát, és of course azt is, hogy majd felpakoljam a komplett albumot az MP4-emre.

Írta: Máté

Ajánló: Báthory-a legenda másik arca

Az ajánlós rovat ismét jelentkezik, és egyúttal ha a nagyesküt nem is teszem le, de megígérem, hogy rajta leszek a heti rendszerességgel való hozatalon ilyen téren. Bár azt hiszem, mindannyian meg tudjátok szerezni a szükséges információkat arról, hogy a heti felesleges ezrest milyen filmekre lehet elkölteni.

Fogalmam sincs, hogy mennyire lelkesedtek a történelmi betéten alapuló alkotásokért, Én nekem, bármikor jöhetnek, mert- persze, ha a Hollywoodi szappan nem mossa át őket teljesen-, azzal együtt, hogy egy átfogó képet nyerünk az adott korról, ahol játszódik, és ezzel valamelyest megtérülnek az átszuszogott töri órák, még jól is szórakozhatunk közben. Mármint, na, ezzel arra akartam célozni, hogy leköt minket, nem pedig arra, hogy sok vígjáték készülne ebben a műfajban.






Az eheti választásom a Báthory Erzsébet életéről készült filmre esett: Báthory-a legenda másik arca. Igen, ez sem éppen egy Humor Herold film, tekintve, hogy erről az Erzsébetről azt állítják a mendemondák, hogy többnyire a női társadalmat tizedelte, kínozta, és alázta őket rendesen, és nem egyszer előfordult, hogy hardcore-ba csapott át ez a tevékenysége, és a húsukat foggal tépte le áldozatai testéről, vagy habos fürdőt vett a kiontott vérükben. Eme híresztelések alapján jogosan érdemelte ki a vérgrófnő nevet, ugye?

Nos, a mostani verzió rendhagyó módon bemutatja, hogy hogyan is terjedhettek el ezek a legendák, és hogy hányféle megvilágításból lehet szemlélni egy embert, illetve történetet. A trailer nem sok cenzúrával kecsegtet, durva, aprólékos, mindent megmutató feldolgozás ez a mostani. És mert érdekes: a főszerepben Anna Friel, aki a Halottnak a csók c. sorozatban játszott főszerepet, és tökre meglepődtem mert...a két általa megformált karakter, meg ugye maga a műfaj, és a téma is...Ég és Föld.

A héten bemutatják még:

Vén csontok
Pokoli édenkert
A doboz

Az előzeteseket belinkeltem Nektek, mert ugye az Én ajánlatom szubjektív, ki tudja, hátha más jobban megragadja az érdeklődéseteket.

Írta: Máté

Dollhouse-a millió dolláros plasztik bébik

Vannak olyan sorozatok is, amiket csak akkor tudom nézni, ha éppen a kereskedelmi csatornák közül valamelyik műsorra tűzi, mert annyira nem nőtt az én kis szívemhez- csak érdeklődök iránta-, hogy megérje a letöltésekkel, feliratkutató expedícióval bajlódni, majd a gép felett görnyedni érte, ahelyett, hogy a bőrfotelból nézném egy nagyobb képernyőn, a kockás pokrócomba begubódzva. (Kivételt képez a Született Feleségek, amelynek jobban szeretem a szinkronját, mint az eredetijét- ritka!-, és nálunk ilyen esti családi programmá vált amúgy is.)

Na, a Dollhouse is ilyesmi lenne nálam, így a pilótadebütálásról gyönyörűen lemaradva a második résztől követem nyomon az eseményeket az RTL klubbon, minden hétfőn 21.15-21.20-kor, jegyezze fel, vagy raktározza el az agyában, akit érdekel. Ugorjuk át a zone-romantika szappanopera szintű utócímet, szlogent a „Felejtés árát”- hopp-, és akkor, egy hátast bele:

Tipikusan azok közé a szériák közé sorolnám, amelynek ha megtudakolják a sztoriját nagy körvonalakban, és én el is mesélem, akkor az emberek többsége sűrű fejrázással összekötött szemöldökráncolással reagál rá, „Uhff, micsoda hülyeség!” (Lásd: Chuck)

„A Dollhouse egy titkos szervezet, amely a legmodernebb technológiát felhasználva kibérlésre agymosással előállítják a megrendelő számára a kívánt nőt/férfit az általa óhajtott tulajdonságokkal, személyiséggel. Így az a fogalom, hogy „tökéletes” többé nem csak egy ábránd, hanem maga a valóság minden olyan ember számára, akinek vastag a bukszája, mert ez a szolgáltatás természetesen nem ingyenes… „

„Aha, aha, tök jó. Most mennem kell, majd beszélünk.” *Uhff, micsoda hülyeség!”*

De mégis, ha egyszer elkezded nézni, hiába az extrémbe szabott történet, telibe tojod, mert egyébként „Ez jó!” Valamiért. A Dollhouse esetében pontosítva valakiért…izé valaki miatt, nevén nevezve Elisha Dushku. Sorozatban csak Echo, és a műanyag atombarbik mindig más szellemi töltelékkel portéka egyike. Ő a főszereplő, az Alfa és az Omega, aki megold mindent, még a legfrissebb CSI-*Nagyváros* gyilkosságot is, ami jóval nem az Ő hatásköre már, de mivel képes rá, ezért meg is teszi. Mindemellett roppant vonzó, és szexuális egy asszonyállat, a tetejébe még szimpatikus is, okos, és kedves, egy ízig-vérig Mary-Sue. Emiatt bőven van okunk arra, hogy utáljuk, de Én képtelen vagyok rá, maximum az irritáló egy picikét, hogy túlságosan is ő van a központban, a többiek meg annak örülhetnek, ha a kamera véletlenül Őket veszi- megcsúszott az operatőr kezében, vagy ilyesmi-, és elregélhetik az egysoros szövegüket a forgatókönyvből. Szóval ez az Echo egyszerre pozitívuma, és negatívuma is ennek a szériának.

Apropó Alfa…van egy ilyen nevünk is. Az első évad kettő az egyben; epizódikus, és átívelő szálas. Részről részre kapunk egy-egy megrendelés teljesítést általában Echot alkalmazva, de mellette helyet kap egy évadrejtély, amihez szorosan kapcsolódik az említett Alfánk, plusz egy örök-vesztes CIA ügynök, aki a Dollhouse leleplezését szeretné megejteni, de senki sem hisz neki, egyrészt mert nincs a kezében konkrét, fogható bizonyíték, másrészt a sztori másikfelét nem tudnák rendesen kitölteni.

10/7- Az eddig látottak alapján nekem bejön. Pörög, pörög, és lássuk csak…Ő, pörög. Én pedig szeretem a pörgést, már ha sorozatról van szó. Ennyi.
Mégsem. Ugye mondtam, hogy a Dushku nőszemély szexi. Ennek az objektív ténynek a készítők is a tudatában vannak, és minden alkalmat megragadnak rá- elég csak az illusztrációra vetni egy pillantást, amely a promóciós fotóalbumból származik-, hogy ezt kihangsúlyozzák. És meg se kell jegyeznem, anélkül is értenétek a szitut: nincs ellenemre.

Írta: Máté

Gyors poszt: Harry Potter kalandpark

Hogyan húzzunk le még egy bőrt a Harry Potterről?-, akár ez is lehetne a poszt címe, de mégse. Mert Én ennek az újabb bőrnek személy szerint tökre örülök. A címben forgó kalandparkot elkezdték már építeni, és elég pofásan fest eddig...

Azt hiszem, már most el kell kezdenem egy belépőre gyűjteni, mert ez nagyon 'hűűha'. És van egy olyan sejtésem, hogy az jegy ára hallatán is tátani fogom a számat.

Játsszunk: Mi van a ponyva alatt? Most sincs semmiféle nyeremény, mint például 'Im a huge explosion' feliratú Média Bomba póló, marketing szempontjából le vagyunk maradva egy-két cseppet...de tippelni szabad bátran!

(megfejtés: Roxfort expressz)-, jelöljétek ki, ha magatoktól nem sikerült rájönnötök.

Írta: Máté

Újoncok 2010 elejére

2010 első felében is startolnak új sorozatos jövevények, jóval kevesebb, mint Ősszel, de startolnak. A jelmondat: feelgood, családias, kellemes atmoszféra. És ha nem szitkomról beszélünk, akkor például a dramedy nem tud valami sokat felmutatni ilyen téren. Legalábbis nekem egy se jut eszembe, ha úgy érzitek, most nem állítottam jót, komment formájában lehet is reklamálni, és helyesbítést kérni.

Egyes számú new comer a ’Parenthood’ lenne, pontosan március elején, elsején veszi kezdetét az NBC csatornán. Már jóval előbb, a szeptemberi idényben izzíthattuk volna a torrent programjainkat érte, azonban a főszereplőnek kikiáltott Maura Tierney valóságos vészhelyzetben találta magát: mellrákot diagnosztizáltak nála-,ezúton is szeretnék neki mihamarabb gyógyulást kívánni neki! Emiatt szegénynek vissza kellett lépnie, és egyúttal helyettes keresés is szükségessé vált. Utódja Lauren Graham, aki szerintem tök jó választás, noha Én távol tartom magam a Gilmore Girlstől, akármennyire is kultszéria, és bitang szeretős mindenki számára, aki csak egy részt is megnézett belőle, de Lauren ettől függetlenül is szimpatikus színésznő.
A backstage információk után jöjjön a lényeg, a sztori: elvált anyuka hazaköltözik két gyerekével szüleihez, és három testvéréhez, akiknek szintén vannak már utódaik, és az előzetes alapján (köszi Médiablog) arra jutottam, hogy a szülő-gyerek közti viszony lesz hangsúlyos. A sorozat betéte, alapja egyébként egy 1989-es film, a Vásott Kölykök, hátha valakinek ez többet mond, gondoltam megemlítem ezt is.

A kettesszámú new comer a ’Life UneXpected’ Nos, az a cím közepén szereplő X nem véletlenül van nagybetűvel írva, mivel a tini főhősnőnk neve Lux, és nevének betűit ilyen okosan, és ügyesen elrejtették a címben. Ez a Lux egy szőke sacc/kábé tizenöt éves leányzó, és undok nevelő szülőknél éldegélt, egészen addig míg el nem indult megkeresni az igazi szüleit. Egyszerű, szimpla koncepció, de sokan ebben látják a lehetőséget, hogy a CW csatorna neve- mert azon fog, illetve már fut-, megint egyenlő legyen a minőségi teen soappal, és olyan legyen amilyen a WB és az UPN egyesülése előtt a WB volt hajdanán, ami csak úgy ontotta magából a jót: OTH, Everwood, az előbb írt Gilmore Girls, Dawson és a haverok, és még sorolhatnám. Reményteljesen nézünk tehát a jövőbe, és majd meglássuk.
Előzetest ehhez is már tudok mellékelni, és mivel már január 16-án debütált a pilóta, kritika coming soon.



Ki melyikre vetné rá magát szívesebben és tenné magáévá? Van olyan közületek, aki egyekre sem kíváncsi? Kéne lélegeztetni az interaktivitást, emberek!

Forrás: Sorozat Junkie, Sorozat Guru
Írta: Máté

Gyors poszt: Szorítsunk!

"Most már biztosan tudomásotokra került a Haitin fellépett földrengés regisztrálása. A katasztrófa utáni 48 óra a legkritikusabb időszak. Az UNICEF már a helyszínen van, hogy biztosítsa a gyerekek számára a túléléshez szükséges dolgokat, mint például az élelmet, vagy a vizet. Kérlek, csatlakozzatok hozzám az imádkozásban mindazokért, akik érintettek ebben a szörnyű, és tragikus eseményben."

Annyira rossz ilyenkor...

Egyébként a napokban olvastam azt is, hogy a Hősökben szereplő néger származású férfinek, tudjátok, aki blokkolja a képességeket a sorozatban, a neve nem jut eszembe, na szóval ennek a férfinek a szülei is a katasztrófa áldozatai lettek, szegény semmi biztosat nem tud róluk, illetve a leglényegesebbet igen: azt, hogy jól vannak.

Ti is ha, nem is imádkozással, de szorítással, és reménnyel szorítsatok, szorítsunk ezekért az emberekért.

Máté

Gyors poszt: Vampire Diaries

Stefan, és Elena tök aranyosak együtt. Tényleg. Akármennyire is utálkozom a "nice guys finish last" szabály miatt, meg kell, hogy mondjam legbelül Damonnek szurkoltam mindig is. Talán nem ok nélkül...?

Mindegyis. Csütörtök, nekünk Péntek és a hetet zárni, és a hétvégét nyitni ismételten a VD-vel fogom.

Máté

Újraszövik Pókember hálóját

Ha feleltetésnél mondjuk a kőolaj készítés mozzanatinak a bemutatása helyett azzal a felszólítással találnátok szemben magatokat, hogy „Mondjon egy szuperhőst!”, akkor egy meglepett szemöldökráncolás után alighanem tízből hat a „Pókembert” vágná rá, a maradék négy pedig Szupermen, vagy Batman közül valamelyiket. De Ők most nem érdekeltek a témában, kedvenc-és egyetlen-, (mesterséges pók) hálóvetőnk annál inkább.

Az évtized egyik leghíresebb képregény adaptációja a Pókember volt, és el is készült belőle három felvonás, és már a negyedik terveit is szövögették, amikor…hatásszünet.

Szóval: amikor a megbízott rendező Sam Raimi elégedetlenkedni kezdett a forgatókönyvvel, amit letettek az asztalára. Végül arra jutott, hogyha nem tetszik neki, akkor újra kell írni, amiből az jön, hogy a forgatás kezdetének az időpontja eltolódik, és ha az tolódik, akkor a bemutatóval se lesz ez másképp, és ez így nincs jól, és ha ez így nincs jól, hát „Kilépek.”

És, a filmesek okoskodni kezdtek, látták, hogy ez alatt a negyedik rész alatt nagyon nem akar futni az a szekér, de egy felvonás már be volt jegyezve a naptárukba, vagy így, vagy úgy, de valahogyan csak fel kell mutatni valamit a népnek. És az üres tárcájuknak is, persze.

Ekkor valamelyik IQfighternek eszébe ötlött minden zsenialitásnak a legzseniálisabbja: „a Toby Maguire-féle hármas alkotást könyveljük el egy trilógiának, MAJD ezt követően nyomjuk meg a reboot gombot.” A reboot magyarul újraindítás, vagyis a filmszéria újrakezdése, úgyis mondhatnánk akár, hogy remake, újrafeldolgozás. Egy nagyon, nagyon *még száz nagyon* korai újrafeldolgozás, egy vadonatúj szereplőgárdával, no és természetesen rendezővel.

Szerintem, ami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Nem azt mondom ezzel, hogy gyűrjék össze, és szemetesbe Peter Parkerrel, de rövid ideig eldobozolhatnák, és amikor már csak halványan, körvonalazva él az emberek emlékezetében ez a mostani filmsorozat, na akkor letépni róla a celluxot. Vagy tessék még egy utolsó kísérletet tenni arra a négyes számú filmnek a megvalósítására, ha szerintük 2011-2012 nem tud létezni a szélesvásznú Pókember nélkül.

Alap, hogy a véleményem egyetlenegy honbélinek sem fordult meg az agytekervényei között, hanem dollárjelektől villogó szemgolyókkal hevesen bólogattak a reboot ötletére, és már rendezőjelölteket is elővarázsoltak a kalapból, vagy máshonnan. Valószínűleg máshonnan.
Marc „500 Day of Summer” Webb, és Matthew „Majdnem Én csináltam a Thor filmet” Vaughn. Belőlük állna a választék. MW említett munkáját már láttam, és meg kell hogy mondjam irtó pazar lett, tehát ha komolyan megint elölről kezdik, remélhetőleg vele fogják.

Huh, tabuk nélkül, teljesen őszintén: Ti nem vélitek úgy, hogy egy leheletnyivel azért többet kellett volna várni ezzel az újrafeldolgozással? Igen? Miért? Nem? Miért?

Információforrás: Filmdroid
Írta: Máté

Suit up!

Tegnap volt a How I Met Your Mother 100. részének premierje. Hú, hogy repül az idő.
Nem szeretnék róla most kritikát írni, legyen annyi, hogy egy fokkal ismét közelebb kerültünk anyucihoz, bár van egy olyan érzésem, hogy aztán megint el is távolodtunk tőle, Barney-nak pedig választania kellett, életében először egy nő és az öltönyei között. Azt kell mondjam, hogy ez talán az egész eddigi sorozat legmókásabb három percét szolgáltatta nekünk. Tessék csak nézni, és ámulni:


A dalszövegből pedig hamarosan feleltetés várható, szóval tessék magolni:

I know what you’re thinking
What’s Barney been drinking?
That girl was smoking hot

Yes I coulda nailed her
But no it’s not a failure
‘Cuz there’s one thing she is not

To score a ten would be just fine
But I’d rather be dressed to the nines
It’s a truth you can’t refute
Nothing suits me like a suit

Picture a world where all the girls and boys
Are impeccably well dressed
That delivery guy in the jacket and tie
That puppy in the double-breast

That ’80s dude in mutton chops
That baby with a lollipop
That lady cop who’s kinda cute
Nothing suits ‘em like a suit

Wingman I can wear
They’re oh so debonair
The perfect way to snare
a girl with daddy issues

In navy blue or black
Check out this perfect rack
I want to give them a squeeze

Oh really? Then answer these questions
If you please

What would you do if you had to choose
Between your suits and a pot of gold? Suits.

What would you say
If you gave your suits away
In return you’d never grow old? Suits.

What would you pick
One million chicks
Or a single three-piece suit? It’s moot.

What if world peace
Were within your reach … Abbadabada I’m gonna stop you right there. It’s suits. Come on, Lily. Get your head outta your ass.

Two! Three! Four!

Girls will go and girls will come
But there’s only one absolute
Every bro on the go needs to know
That there’s no accepted substitute

I’m sorry suits, let’s make amends
My Sunday best are my best friends
Send casual Friday down the laundry chute

‘Cuz nothing suits the undisputed oft-saluted suitor of repute
Like a …. wait for it …
Suit!

Bebe

Chuck, a pilóta

Mivel a sorozat harmadik évadja tegnap debütált az Egyesült Államokban, nekem pedig teljesen véletlenül a kezembe akadt valamiféle promókép pont a mai délelőttön, eldöntöttem: ez egy isteni jel lehet. Az isteni jeleket pedig nem szabad csak úgy elengednünk magunk mellett, szóval félre is dobtam az összes tanulnivalót, és nekiálltam a Chucknak.
Sokszor szoktam azzal kezdeni, aztán lehet nem, de valahogy nekem mindig úgy tűnik, hogy „a történet rémesen egyszerű”. Hát itt nem. Vagyis, annyira nem. Adott a főszereplőnk Chuck, aki amolyan igazi lúzer féle. Számítógépes szakemberként dolgozik, egy igazi kocka a legjobb barátja, és nem tudja kiheverni az egyetemi szerelmét, aki megcsalta a szobatársával. Ez a bizonyos szobatárs, aki mindenben olyan tökéletes, titkosügynökként éli életét, vagyis az egyetemen kívül is ő a nagymenő, vígan éli izgalmas életét.
Nem sokáig, mivel szinte már a sorozat első tíz percében búcsút is veszünk tőle, de az ő halála kell ahhoz, hogy beinduljanak az események, sőt, ha ő nem hal meg, történet sincs, szóval… kösz, az áldozatot, haver.
Ugyanis a halála előtti pillanatokban e-mailen elküld Chucknak egy nagy halom titkos adatot képek formájában, amik azok aztán beleivódnak a fejébe, természetesen úgy, hogy szerencsétlennek fogalma sincs róla, mi történik vele. És itt kezdődik a móka, meg eleinte az értetlenkedés is, bár lehet csak az én, sokszáz tételtől leterhelt agyam, nem fogta fel, mit szeretnének a készítők.
Jött persze minden, illetve mindenki, akinek jönnie kell… női szemmel is dögös szőke csajszi, gonosz tekintetű pasas, és természetesen mindenki Chuck-ot, meg a titkos infóit akarja.
Nem értettem ugyan belőle, tényleg szinte semmit, úgy kábé a 35. percig, de rettenetesen élveztem. Ennek az lehet a titka, hogy a készítők tökéletesen vegyítik a kémekről szóló akciófilmes elemeket, a kockákról szóló vígjátékok poénjaival. Tudjátok, épp mikor az ember valami komolysága számítana, páff, bedobnak valami olyan poént, amit ugyan már elsütöttek ötezerszer, meg még tízszer más sztorikban, más szereplőkkel, mégis… valahogy mindig viccesek. Bár lehet csak én vigyorgok mindig, valahányszor olyan harcolós jelenetet látok, hogy egy profi gyilkológép csap össze valami lúzerrel.
Ami nagyon tetszett még, a zeneválasztás. Bármilyen hangulatot fel tud dobni, vagy éppenséggel lehúzni egy jól, vagy rosszul megválasztott zene, a Chuck esetében egyszer sem éreztem azt, hogy oda nem illő lenne egy szám. Pirospont.
Sajnálom, hogy nem kezdtem el előbb nézni, és azt is sajnálom, hogy pont a vizsgaidősuckom közepén találkoztunk egymással, mert így január 29-ig várnom kell, hogy nekiállhassak darálni.
Így kezdésnek adok egy… legyen egy 8/10. Ebben benne van az is, hogy rettenetesen kíváncsi vagyok, milyen szitukat fognak még kihozni ebből az egészből, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fogok csalódni.

Bebe

Avatár (2009)

Valahogy úgy voltam vele, hogy „kicsi kék marslakócskák,helyett avatárok rohangásznak egy idegen bolygón. Ez túl sci-fi, meg most ebben mi a jó?”. Aztán megnéztem a filmet, 3D-ben. Több dologra is rájöttem közben: 1.a piros-kék papír szemüveg már nem menő három dimenziós körökben. Tanulság: ne kiálts fel orbitális hangerővel, hogy „Mi ez a napszemüveg?!”, hanem hallgass bölcsen, ha utoljára a Kémkölykök harmadik felvonásánál volt ilyen élményben részed. Mert beégsz. 2. Három óra még egy puha, kényelmes ülésben is megterhelő a végtagjaidnak. 3. Sose ítélj a poszter alapján, mert könnyen meglehet, hogy a látatlanban való bírálás nem felel meg a valóságnak.

A harmadik pont már akkor megfogalmazódott bennem, mikor bárkit faggattam a filmről csak, és kizárólag elismerően („k*rva jóó!”) nyilatkozott, és ugyanúgy meggyónta ama bűnét, miszerint totális baromságfröccsnek gondolta az Avatárt. Mert az avatar (Egyébként: avatar, vagy avatár?) igazából tök jó.

A három dimenzió miatt pedig még megtoldhatnám a „királyságát” kifejező jelzőket. Ezzel a funkcióval amúgy valószínűleg egy újabb ütőkártya került a filmesek kezébe, hiszen ha lassan áttérnek arra, hogy mindent ilyesformában toljanak, akkor a széles vászon csábító vonzereje erősebb lesz, és a nép nem fogja annyira szívni a fogát, ha mozijegyet kell vennie. Magyarán az internetes letöltéseket, még ha kismértékben is, de csökkenteni tudják. Egyes produkciók esetében. Mert ha valami egy ganéj, akkor azt nekünk elég látni DD-ben is, és majd hülyék leszünk a DDD-ben megtekinteni. Úgy egy kiadós lakoma után az illemhely rejtekében is vethetünk rá egy pillantást, tegyük hozzá: ingyen.
Két szóval: lélegzetelállítóan káprázatos. Nem Edward, hanem a három dimenzió. Annyira tudja fokozni az egészet, hogy szó szerint azon kapod néha magad, hogy tátva marad a szád. Nekem legalábbis emlékeztetni kellett magamat, hogy be kellene csukni, mert huzat van.

Na, de, egy dolog a látvány, másdolog annak az a valami, aminek a látványa eléd tárul.
Az Avatar engem egy futurisztikus indián filmre emlékeztetett, ahol az őslakos bennszülöttek nem nugát krém barnák, hanem királykékek, egy normál testmagasságnak a kétszeresét is meghaladják, van hosszú, makimajomhoz hasonlatos hátsó farkuk, és aranyszínű szemük. A terület, amit a rettentően szemét, rosszindulatú fehérek meg akarnak hódítani, az egy idegen bolygó, a Pandora, az ősi, és érintetlen természet, csodálatos őserdőkkel, Jurassic Parkos ősállatokkal, és ugye a kék őslakosokkal. A hódítás oka pedig a roppant értékes valamilyen érc- elfelejtettem már milyen, a lényeg, hogy sokat ér-, amely tonnaszámra fellelhető azon a területen, ahol a navik törzse éldegél nagy összhangban a naturális környezettel.
Viszont, fel kell térképezni az uralom alá hajtásra „váró” parcellát, mielőtt elsütnék az első szuper fejlett ágyukat. Itt jön a képbe Sam Worthington, avagy filmbéli nevén Jake Sully, aki egy tolószékbe került tengerészgyalogos. Őt, és néhány társát egy mesterségesen kitenyésztett avatár testtel agyi úton összekapcsolva bejuttatják erre a Pandora nevezetű bolygóra, a parancs szerint minél többet meg kell tudniuk erről a különös törzsről. Jake miután becsajozott, persze rájön, hogy nem szabad Őket bántani, de érdekel ez bárkit is? Azokat pont nem, akiket kéne, és itt jön a bonyodalom. Transformers jellegű csatajelenetek, és könnyfakasztó fordulatok, satöbbi.

Ez a koncepció már a hollywoodi filmeknek hála már ismertté vált, így nem volt nehéz kikövetkeztetni hogy egyből a kettő jön, s abból három. De itt egyáltalán nem zavart, olyan mesterien meg volt komponálva, és a kliséket is pont jókor, és fokozottan dobták be a mélyvízbe. Respekt van, James Cameron (a rendező), és a többiek, akik hozzájárultatok valamilyen formán ehhez az alkotáshoz.

Egyetlenegy negatívumot tudok csak felmutatni, az a már elején is megemlített hosszúság. Ez nem ment mondjuk a minőség, vagy éppen az izgalom rovására, csak tényleg a három óra egy helyben ülve, és a biológiai szükségletek együttesen megterhelővé válhatnak.

10/10- A közel három óra nem volt annyira vészes, annyira, hogy a miatt, most pontlevonás járjon. És külön kiemelném, hogy le ne töltsétek. Ezt határozottan a mozira szabták, higgyétek el, megéri a pénzt, komolyan.

Máté

Media Bomb

Media Bomb: "Ebbőlmilesz."