I Love You, Beth Cooper (2009)

Erről a film élményről eléggé nehezemre esik befolyás nélkül nyilatkozni, mert akárcsak a főszereplő Denis Cooverman én is hihetetlenül nagy fanatizmussal viseltetek Hayden Panettiere iránt, igaz a filmben Beth Cooper a neve, de ez részletkérdés.

Megpróbálom azért az objektivitást, és eltekintek attól az aprócska ténytől, hogy már megint Hayden öltötte magára a pompon lány szerkót- ezúttal zöld-fehéret-, és a filmben azt tette, amit az ember fia elvár egy bálkirálynőnek választott szöszke IT-girl-től, szexi volt.

Szóval. Apuci aktívan noszogatta a végzős fiacskáját, aki született looser, négy o-val minimum- amitől egyből megkedveltem-, hogy egyetem előtt éljen már egy kicsit, és kövessen el minden olyan baklövést, és őrültséget, amely egy korabeli vagány srác gimis éveiből egyszerűen nem hiányozhat. Mint mondtam, Denis nem vagány srác. Ám Ő mégis megpróbálja, mint én az elfogulatlanságot. A bepótolni valók hosszúra nyúló sorát rögtön azzal indítja, hogy alaposan beolvas- ha nem is ország-világ, de az egész suli előtt-, az ottani ügyeletes ún. „nagymenőknek”, a népszerűek krémjének, akik pokollá tették mind a három tanévét. Aztán még mindig az egész suli előtt, mikrofonban ott folytatja, hogy szerelmet vall Beth Coopernek, hogy a csaj legalább tudjon róla, hogy létezik. Nem tökölt sokat, rögtön a „majdnem-lényegre” tért. Innentől fogva a film az ilyen-olyan hangvételű reakciókat mutatja be Denis meglehetősen őszinte vallomásával kapcsolatban: vannak, akik szimplán ki szeretnék nyírni, de akadnak olyanok is, akiknél hirtelen fordul a kocka és nagybetűs ellenségből baráttá válnak. És persze itt van Beth Cooper, aki két csacskalocska barátnőjével együtt nagy lelkesedéssel segít Denisnek, és enyhén meleg gyanús haverjának, hogy alaposan meghenteregjenek az éjszakai tivornyázás mocskában.

Ezt is nevezhetnénk amolyan roadtrip movie-nak, mivel csak úgy egymásra pakoltak minden olyat, ami csak a készítők eszébe jutott az „éjszaka”, a „tivornya”, és a „mocsok” szavakról, és féktelen autókázás scenekben sem volt hiány.

Ez a szerkezet csak akkor működik jól, ha sok, odaillő poénnal van megbolondítva. Nos, ilyen téren sem volt pangás, sőt néhány flashback is helyet kapott benne, amiket Én személy szerint nagyon bírok. Tudjátok, mikor múltbéli visszatekintéssel bővebb magyarázatot, hátteret adnak egy-egy szereplő kijelentésének. Yay.

Pillekönnyű, és nem vigyorgós, hanem hangosan röhögős helyenként. Mármint azoknak, akiknek az erkölcse eltűri az amerikai pite jellegű humort.

Külön pluszpont, hogy a vége az előre kiszámítható happy endben csömörlött meg, hanem a realitás talaján maradtak.

10/6,5- bár ezt a posztot most száz százalékos dicséretnek is lehetett venni, azért nem érdemel annyit, mert hiába egy nagyon finom, és ízletes limonádé, akkor is: limonádé. Amit egyszer felhörpintesz, és slussz, passz, kész.

De azért: Hayden. (L)

Máté