Jippijáájééé. Újabb diznicsenölorizsinálmúvi. Kinek mit jelent ez a szó. Van, aki a fejét verné legszívesebben a falba, mondván, úristen, újabb hülyeség szabadult a világra, mások (mint pölö én is) inkább tapsikolva ujjong, mikor elérkezik a pillanat, hogy belevetheti magát a másfél perces tömény… hogy is fejezzem ki magam… diznibe.
Nézzük a sztorit, dióhéjban. Adott egy srác, Pete. Amolyan tipikus lúzer, akit a Disney-sek olyan nagyon kedvelnek. Gyakorlatilag láthatatlan, és fülig bele van zúgva a legjobb haverja húgába, aki természetesen pomponlány, és a kosárcsapat kapitányával jár. Ha a való életben lennénk, szegény Pete gyerek ilyen kis nyomi maradna élete végéig, de stop. Egy Disney-filmről beszélünk, most éppen. És voilá. Pete legjobb haverja, Poole, Cleatis Poole (dicséretben részesül az az író, aki ezt a méltán csodás nevet kitalálta), az iskolai kabalaállat. Tudjátok, az a fazon, aki mindig beöltözik valaminek a meccseken, és poénkodik egy sort. Jelen esetben egy csirkéről beszélünk. Nem, nem kakas, hogy legalább férfiasabb legyen. Csirke. És bár, Poole családjának férfitagjai mind csirkék voltak, a srác allergiás a ruhára. Nem veheti le a jelmezt, mert a papa kinyírja. És itt jön a képbe Pete, aki lesz olyan kedves, és magára ölti az idióta jelmezt, cserébe barátja megpróbál a húgával beszélni az érdekében. A csirke népszerű lesz, és Pete is az lenne, ha helyette nem Poole aratná a babérokat. Na bumm. Lesz aztán itt még minden. Lebukás, kőrözés, valaki másba szerelmesedés, és dobpergés… a végén még egy csók is elcsattan!
Összességében. Tényleg, olyan tipikus Disney, hogy olyan már nem is létezik. És mégis… nem tudtam tiszta szívből élvezni azt a másfél órát, ameddig a film tartott. Valami hiányzott belőle. Lehet, csak én nőttem fel, vagy már túl sok nekem az üzenet, amit az ilyen típusú tanmesék közvetítenek: nyugodtan legyél lúzer, valami dolog úgyis adódik, ami után népszerű lehetsz, és megkettyinthesz egy pomponlányt. Na ja. Mert ez így működik. Szegény kisgyerekek, akik Disney Channel-t néznek, előbb-utóbb nagyot fognak koppanni, mikor hasonló szerencsétlenként várnak valami csodára, ami minő véletlen, nem fog bekövetkezni.
Lényegében, egész biztos nem tudtam volna végignézni a filmet, ha nem szerepel benne Mitchel Musso. Mert ő, nem tudom, ugyanolyan jól vissza tudta adni a kissé negatív Poole figuráját, mint a Hannah Montanában a csetlő-botló, szerencsétlen Oliverét. Remélem, egyszer ebből a srácból lesz még valaki. Mondjuk az egyik jövőbeli férjem, teszem azt.
Pontozzunk. Erre a filmre én… 5 és fél pontot adok. A fiatalabb generációk úgyis zabálják majd.
Nézzük a sztorit, dióhéjban. Adott egy srác, Pete. Amolyan tipikus lúzer, akit a Disney-sek olyan nagyon kedvelnek. Gyakorlatilag láthatatlan, és fülig bele van zúgva a legjobb haverja húgába, aki természetesen pomponlány, és a kosárcsapat kapitányával jár. Ha a való életben lennénk, szegény Pete gyerek ilyen kis nyomi maradna élete végéig, de stop. Egy Disney-filmről beszélünk, most éppen. És voilá. Pete legjobb haverja, Poole, Cleatis Poole (dicséretben részesül az az író, aki ezt a méltán csodás nevet kitalálta), az iskolai kabalaállat. Tudjátok, az a fazon, aki mindig beöltözik valaminek a meccseken, és poénkodik egy sort. Jelen esetben egy csirkéről beszélünk. Nem, nem kakas, hogy legalább férfiasabb legyen. Csirke. És bár, Poole családjának férfitagjai mind csirkék voltak, a srác allergiás a ruhára. Nem veheti le a jelmezt, mert a papa kinyírja. És itt jön a képbe Pete, aki lesz olyan kedves, és magára ölti az idióta jelmezt, cserébe barátja megpróbál a húgával beszélni az érdekében. A csirke népszerű lesz, és Pete is az lenne, ha helyette nem Poole aratná a babérokat. Na bumm. Lesz aztán itt még minden. Lebukás, kőrözés, valaki másba szerelmesedés, és dobpergés… a végén még egy csók is elcsattan!Összességében. Tényleg, olyan tipikus Disney, hogy olyan már nem is létezik. És mégis… nem tudtam tiszta szívből élvezni azt a másfél órát, ameddig a film tartott. Valami hiányzott belőle. Lehet, csak én nőttem fel, vagy már túl sok nekem az üzenet, amit az ilyen típusú tanmesék közvetítenek: nyugodtan legyél lúzer, valami dolog úgyis adódik, ami után népszerű lehetsz, és megkettyinthesz egy pomponlányt. Na ja. Mert ez így működik. Szegény kisgyerekek, akik Disney Channel-t néznek, előbb-utóbb nagyot fognak koppanni, mikor hasonló szerencsétlenként várnak valami csodára, ami minő véletlen, nem fog bekövetkezni.
Lényegében, egész biztos nem tudtam volna végignézni a filmet, ha nem szerepel benne Mitchel Musso. Mert ő, nem tudom, ugyanolyan jól vissza tudta adni a kissé negatív Poole figuráját, mint a Hannah Montanában a csetlő-botló, szerencsétlen Oliverét. Remélem, egyszer ebből a srácból lesz még valaki. Mondjuk az egyik jövőbeli férjem, teszem azt.
Pontozzunk. Erre a filmre én… 5 és fél pontot adok. A fiatalabb generációk úgyis zabálják majd.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése