True Blood - 2. évad

Annyira szerettem volna… annyira nagyon szerettem volna azt mondani, hogy igen, a True Blood megcsinálta, ami olyan kevés általam szeretett sorozatnak sikerült eddig. Mégpedig azt, hogy jobb második évadot csinált, mint amilyen az előző volt. És nem. Csak egy picin múlott, de nem.

Spoilerezni fogok. Aki Mátéhoz hasonlóan egybe darálja majd most le az egészet, vagy eddig még nem is volt szerencséje hozzá, de ezt be szeretné pótolni, itt hagyja abba az olvasást, és gyönyörködjön a szép, „apa-lánya” képben.

Pedig minden adott volt. Igazán. A kissé fanatikus egyház, egy új, szexi vámpír, aki mint Eric teremtője lépett színre, a titokzatos „red bull ember”, ahogy az öcsém mondaná, mind-mind olyan kellékei voltak az évadnak, amik jobbá tehették volna. És jobbá is tették, csak aztán valahol elszállt a készítők agya, és minden elromlott.
A gond, talán annyi volt, hogy a tetőpontot valahol a nyolcadik-kilencedik résznél érte el a sorozat. Hiszen, ott akadt aztán minden. Lövöldözés, életekért izgultunk egy hétig, az újabb epizód megjelenéséig, és ne felejtsük el, hogy akkoriban lépett színre Godric is, a fentebb már említett szexi vámpír (bár, ha ez az információ, most az újdonság erejével hat rád, nem hallgattál rám, mikor azt mondtam, poénokat fogok lelőni, tehát ejnye-bejnye). Vagyis azokra a részekre gondolok, melyek Dallasban, illetve a Fellowship of the Sun egyháza táján játszódtak. Utána mindenki visszatért Bon Temps-be, Godric eltűnt, és az események kezdtek laposodni. Illetve, ez így konkrétan nem igaz, de tény, hogy valahogy minden rész csak afféle tölteléknek tűnt onnantól kezdve.
Ami mégis leginkább idegesít, az a néhány elvarratlan szál, ami maradt. Nem, ne értsetek félre. Imádom, és egyben azért utálom is, mikor bizonyos évadok egy remek cliffhangerrel érnek véget. De ezek nem azok. Illetve, akadnak azok, is, de kicsit majd később róluk. Szóval… nem derült például ki, mi lesz Steve Newlin tiszteletessel meg úgy egyébként a gyülekezetével. Nekem ugyanis nagyon nem olyan embernek tűnt, aki olyan nagyon hamar beletörődik a vereségbe. Vagy Bill teremtője, a gonosz vámpírcsaj… ő sem az a fajta, akinek ha azt mondják, menj el, el is megy, véglegesen. Esetleg megemlíthetem itt a bizonyos vámpírkirálynőt is, és a nála „szolgáló” Sookie unokatesót. És ha már Sookie… az új képesség. Utóbbi három dologhoz csupán egy kérdésem lenne: mi van? Jó, tudom, kell valami kiderülnivalónak lenni a harmadik évadra is, de egyáltalán nem érzem azt, hogy olyan nagyon meg szeretnék magyarázni a dolgokat, és ez nagyon nem jó.
És most kicsit bővebben az évad szégyenéről, azaz az évadzáró epizódról. Ami messze a legbénább volt a sorozatok történelmében, véleményem szerint. Ha lehetne ilyet, újraforgatást követelnék. Mert mi az már, hogy egy 50 perces rész első 25 percében lezajlik minden akció, és onnantól gyakorlatilag az egész lesüllyed valamiféle brazil szappanopera szintjére, ahol mindenki azt taglalja, mennyi rossz dolgot tett, vajon miért, és ki kinek bocsát meg, és a többi. Arról nem is beszélve, hogy most a fejem a falba kéne verjem, amiért ki tudja, merre még a harmadik évad, ehelyett, megvonom vállam, és azt mondom, jó, oké, van egy halom másik sorozat, amit tudok nézni, nincs akkora gáz. Mert semmi olyat nem kaptunk, amire tényleg… olyan nagyon érdemes lenne várni.
Nos. Szívem szerint egy szép nyolcast adnék a True Blood második évadának, de az utolsó bizony lerontja egy egész ponttal. Viszont az olyan dolgok, mint Jason beszólása arról, hogy szerinte Jézus volt az első vámpír, vagy az egész kisváros bekattanása Maryann-nek hála… felviszik egy felessel. Szóval 7,5/10. Remélem harmadjára már tényleg azt mondhatom, hogy ez igen. Best. Show. Ever.