Hát ím, lássunk csodát, ez is elérkezett. Amire már olyan régóta vártunk, én legalábbis biztosan, a Gossip Girl spin-off. Persze, akadtak, akik, mintha jós tehetséggel lettek volna megáldva, azt mondták, ebből nem fog kisülni semmi jó. Mert nem tudom. Ráztam a fejem rendesen, valahányszor ilyen véleményt láttam. Úgy értem, Brittany Snow, 80-as évek, menő ruhák, jó kis zenék, ugyan, hogy lehet ezt elrontani?
És nézzenek oda, tényleg el lehet. Ó, és a kép után lehet számítani egy-két poénlelövésre, azt hiszem. Szakszerűen szólva, spoilerre.
Mármint, na, ne értsen félre senki, tetszett a rész, érdekes volt Serena anyujának múltjába picit belekukkantani, de akkor is… nem éreztem azt, hogy aztafene, igen, ezzel sokkal teljesebb lett az életem, megértem, mit miért csinált, és hű meg ha. Igazából épp az ellenkezője. Lehet, csak én néztem meg túl korán ezt a részt, hajnali fél tízkor, ugyanis amint kinyílt a szemem már ugrottam is letölteni, de még inkább összezavarodtam. Azok alapján, amit Lily Rhodes fiatalként átélt… nem tudom.
Ráadásul semmivel sem vitte előrébb a történetet. Oké, akadt itt nagy kibékülés a nagyival (bár belegondolva, eddig nem is tűnt fel annyira, hogy Lily meg a mamája ennyire fasírtban vannak) meg papolások a legjobb barátokról, de szerintem ezeket simán el lehetett volna intézni néhány utalással a múltra. Talán… ha ennek a nyolcvanas dolognak lenne még folytatása, és ezt valamiféle bevezető dolognak szánták… akkor rábólintok, mert ki tudja, lehetne még jobb is. Mert igen, az egész nagyon profi volt. A ruhák valami tökéletesen el lettek találva, a zenék is stimmeltek, igaz, a Lily nővérét alakító színésznőnek bele tudtam verni egy hatalmasat az arcába, de illett a lázadó figurához, szóval nem volt ezzel semmi gond. Azt leszámítva, hogy abszolút felesleges volt tényleg az egész. Persze, felbukkant a Van der Woodsen fiú, mint elkényeztetett tipikus menőcsávó, meg nagyjából lehetett sejteni, hogy is lesz Lily olyan csaj, aki különféle rockbandákkal szórakozik, de hát… kaki volt ez így.
Ami még nagyon nem volt szimpatikus, az az időben való ugrálás. Sokkal jobban jártunk volna, ha az eseményeket két külön részben csinálják meg. Egyrészt, mert akkor még egy héttel tovább tartana a Gossip Girl, másrészt meg nem tudtam megemészteni magamban a jeleneteket. Sem a jelenkoriakat, sem a nyolcvanas évek-belieket. Csakhogy egy példát mondjak: itt csöpögtem a monitor előtt, Chuck totál romantikus jeleneténél, azon gondolkozva, hogy úristenezamosolyésúristenénhozzáfogokmenniehhezazemberhez amikor paff, vágás, máris ott találtam magam a nyolcvanas években. Persze, létezik olyan, hogy visszatekerő gomb, de az nem ugyanaz. A nép Chuck Basst akar. Töménytelen mennyiségben. Bár valószínűleg csak én vagyok így vele.
Nagyon remélem, hogy a jövő heti évadzáró azért ennél ütősebbre sikerül, mert ez… nem tudom… a múlt heti szárnyalásnak és a zseniális résznek még csak halvány nyoma sem volt ebben. Abszolúte. 6/10. És azért nem 5, mert Ed Westwick olyan elképesztően szexi és romantikus volt, hogy hú, meg mert Brittany Snow remekül hozta az elkényeztetett leányzó új környezetbe kerül-figurát.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése