Total Drama Island

>

Különleges nap ez a mai a Media Bomb történelmében. Egyrészt, mert ma megyek, ha minden jól megy, Klauval 17 again-t nézni, ami azt jelenti, végre írhatok szabadon arról, milyen szexi Zac Efron (bár lehet Máté cenzúrázza az egészet…) de az a pillanat még nem jött el. Viszont ez a bejegyzés lesz a legelső, ahogy mondom a legeslegelső, ami egy rajzfilmhez fog kapcsolódni. (Oké, nem teljesen, mert ha valaki emlékszik, a tavaly karácsonyi posztban megemlítettem a Karácsonyi lidércnyomást, de az nem is tartozik konkrétan a rajzfilm kategóriába, tehát nem számít.)

Ez nem azt jelenti, hogy nem nézek rajzfilmeket, mert igenis nézek, 18 éves létemre is, mert most komolyan, mi mást tudna tenni az ember lánya, mikor kómásan kikel az ágyból reggel kilenckor, és valamit mindenképpen tévézni akar.

Szóval. Dobpergés. Íme a Total Drama Island, amit magyarosan hívhatunk Totál Dráma Szigetnek is, mert az ember legjobb barátja (a Gugli, a függvénytábla és JustJared után) a CartoonNetwork bizony megörvendeztet minket ezzel a gyöngyszemmel, minden nap, fogalmam sincs mikor, mert angolul nézem letöltve 13:05 perctől.

A sztori dióhéjban a következő. Adott egy valóságshow. Egy szigeten, mint a cím is mutatja. Egy lepukkant tábor. Egy magáról túl sokat képzelő műsorvezető, egy katonai kiképzőhöz hasonlító szakács, 22 (ahogy lenni szokott, teljesen különböző) szerencsétlen, akiket akár játékosoknak is nevezhetnénk, valamint húsz-húszpercnyi töménytelen hülyeség, és fárasztó poénok.

Igazából, ha az ember belegondol, az egésznek rettenetesen pocséknak kéne lennie. Mert tényleg, az egész dolog igazából lerágott csont, valószínűleg senkit sem érdekel. a valóságshow, mármint. Ami bizony tévedés, mert Amerikában vígan folyik a Survivor meg a Big Brother 5473. évadja, és igen, továbbra is népszerű. Nyilván ezért pattant ki valakinek a fejéből a zseniális ötlet, hogy háh, ötvözzük a kettőt, tegyük rajzfilmformába, és mutassuk meg a gyerekeknek, miért bugyuták ezek a bugyutaságok. (Hoppá, szókincsem lebilincselő, tudom.) És minden bizonnyal a gyerek tényleg már csak röhögni fog a legközelebbi BB adáson, mikor valaki éppen mélyenszántó interjút ad… hogy is hívják azt… interjúszobában? Mert eszébe fog jutni, hogy aha, egy mesében ugyanezt egy kerti budin csinálták, és az milyen vicces is volt. Vagy miközben a másik kiparodizált műsort, a Survivort nézi, eszébe fog jutni… a… minden.

Ami miatt esetleg moroghatnék az ugyanaz egyben, ami miatt odáig vagyok az egészért: a poénok. Mert igen, egyáltalán nem felnőtt-mese a dolog, mint a South Park, vagy a Family Guy, nem szó sincs erről, de a viccek tényleg nem a kicsiknek készültek. Hiszen akad benne utalás melegekre, különféle káromkodásokra, szóval akármire, ráadásul még tanulsága sincs a részeknek. Szóval, itt akár el is lehetne rontani az ötletet, mert sok mese olyan, hogy kicsiknek még nem, nagyoknak már nem élvezhető. A TDI nem ilyen. Mert bár, mint mondtam, sok viccet nem értenek a kisebbek, a négyéves másodunokahúgom épp úgy nevetett rajta (a pukizós részeken) mint a negyvenéves szüleim (minden máson).

Csak ajánlani tudom nektek, mert ti nem vagytok picik, akiknek az agyának azért mégiscsak jobbat tesz a Disney-féle csupa jóra tanító mesevilág. Tinédzserek vagyunk, már romlottak, nekünk ennyi szórakozás kijár.

Még csak a 13. résznél tartok, de abszolút 9/10. És csak azért nem tíz, mert tényleg, féltem a csöppök lelki világát.