Ez az a film, aminek a megnézésére már nagyjából 12 éve készülök. Na jó, ha annyi nem is, de 4 éve biztosan. Kicsit fura, hogy a mai nappal ezt is kipipáltam, de sokkal jobban megkönnyebbültem, mint akármelyik másik film után, ami akár hónapokig is porosodott a gépemen, amíg végre szántam rá egy kis időt.
Kép után jön a kissé spoileres beszámoló.
Szóval, adott egy 18 éves leányzó Bebe, akinek nyomon követhetjük életének ezen kicsiny szakaszát. Mégpedig azt, hogyan jut el a sírós ballagásától addig a pillanatig, mikor kilép az iskola kapuján, boldog vigyorral az arcán, és azt újságolja barátnőinek, hogy már csak négy maradt hátra. Mármint érettségi.
A főszereplő-választással teljesen meg voltam elégedve. Utánanéztem, láttam én már ezt a lányt olyan kisebb filmekben, mint Az utolsó matek-témazáró vagy A középfokú angol nyelvvizsga, de talán ebben az alkotásban mutatta meg igazán, mit is tud. Hiszen egészen eddig oké, láthattunk az arcán valamiféle érzelmeket, hogy izgul, vagy ilyesmi, de nem volt az igazi. Viszont ebben a legutóbbi moziban ahogy a tudnivalók felolvasása közben mocorgott székén, mint aki akármelyik pillanatban ki tudná dobni, amit ki lehet dobni (mármint nem az ablakon, elhihetitek) teljesen beleéltem magam a helyzetébe, szinte ott éreztem én is magam az iskola egyik termébe.
Igazából a többi szereplővel sem lehet baj. A tanárokat alakító színészek is egytől egyig zseniálisak voltak, jól látszódott, hogy míg a tipikus filmekben előforduló laza tesitanár viccekkel igyekszik feloldani a tanulók idegességét, a kissé duci, szemüveges, anyáskodó tanárnő néhány kedves szóval, csokival, vagy éppen ölelésekkel segíti főszereplőinket.
Felbukkant a filmben néhány perce Bebe egyik barátnője is, aki a film talán legviccesebb jelenetét szolgáltatta, mikor szinte a semmin kezdett el őrült hangosan nevetni, miközben osztálytársai bőszen körmölték fogalmazásukat. Igaz, az én kedvencem az a fiú volt, aki, bár szerepéből nem nagyon derült ki, de az osztály egyik igazi szívtiprója, és ugyanakkor legnagyobb mókamestere. Biztos vagyok benne, hogy „Kenőmájas!” felkiáltása méltán fog helyet kapni a híres filmes idézetek között.
Jó pont volt még, ahogy beleláthattunk a feladatokba, amiket meg kellett oldani a szereplőknek. Különösen tetszett a fogalmazás, és az, ahogy Bebe szinte szó szerint képen röhögte osztálytársait, mikor azok benyögték, hogy nem tudnak három oldalnyi szöveget összehozni, ő pedig már régen az ötödik oldal elején járt. Oké, tudom, ez nem éppen szimpatikus húzás a főhőstől, de na, nem lehet mindenki teljesen pozitív karakter egy filmben.
Pontozzunk, mert az a kedvenc részem a kritikaírásból. A szereplőkkel tényleg nem volt semmi baj, jól is tudtak kivételesen együtt játszani, azokkal a feladatokkal, amiket kaptak az érettségijükön, hát nem vagyok teljesen kibékülve. Például volt egy szövegértés, és onnan kellett különféle idézeteket kiszedniük, mindenféle szempontok alapján. Ha most olyan lennék, mint a nagyim, egész biztos írnék a készítőknek, mondván mekkora hatalmas baromság ez már. De nem teszem. Az én fegyverem a pontozás. Legyen 8,5/10. De csak mert akármilyen boldog véget is ért a film, tudom, hogy a héten meg kell még néznem a négy folytatását, és nincs hozzájuk túl sok kedvem.
Vajon mennyi az esélye annak, hogy az egyik közben beakciózza magát Shia LaBeouf a békés kis terembe, és közli, hogy hatalmas robotok támadják meg a földet? Sajna semmi, pedig tök izgis lenne.
Elnézést ezért az idióta bejegyzésért, nagyjából semmi értelme, de valahogy mindenképp meg akartam osztani veletek élményeim, és gondoltam miért ne lehetne olyan stílusban, hogy passzoljon ide? Szurkoljatok nekem, léccilécci!Ja, és igen, ha esetleg valaki alaposan megnézné a képet, én vagyok az a barna hajú leányzó, aki majdnem középen áll, WTF kifejezéssel az arcán.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése