Eleinte, bevallom, nem igazán érintett meg ez a film. Hiába a 8 
Oscar-díj, vagy a Skinsből már jól ismert Dev Patel, mint főszereplő, úgy gondoltam, ha van film, amit én bizony kihagyok valószínűleg egész életemben, akkor ez lesz az. És úristen. Mekkora hibát követtem volna el, ha tényleg így teszek.
Mert erre az alkotásra nem is tudom létezik-e más szó, mint az, hogy csodálatos? Erősen kétlem. Hiszen, mi más lehetne egy olyan film, ami különféle klisék tömkelegéből épül fel, hiszen a jó elnyeri jutalmát a gonosz pedig méltó büntetését, ugyanakkor bemutatja India igazi (cseppet sem derűs) arcát, a szenvedést, az elnyomást. És az ember az utóbbi ellenére mégis úgy jön ki a moziból, hogy jó kedve van, sőt, mi több, azt fontolgatja, hogy egyszer ki akar ruccanni Indiába, hogy lássa a saját szemével is… na, nem a nyomort. Hanem a csodát.
A történetet szerintem mindenki ismeri, úgy dióhéjban. Talán akad benne spoiler.
Adott egy srác a nyomornegyedből, aki az indiai „Legyen ön is milliomos!” adásában az utolsó előtti kérdésig jut. Természetesen csalással vádolják. Miközben az őrsön Jamal és vallatói megnézik az adás felvételeit, a néző is megtudhatja, melyik kérdésre hogyan tudta a választ a fiú. Ahogy haladnak előre az emlékek, megérkezünk a jelenbe, egészen az utolsó kérdésig, a boldogságig, a szerelem megtalálásáig.
Unalmasnak kéne lennie. Mégsem az. Magával ragad az egész. Ehhez mondjuk egészen biztosan köze van a zenének is, A.R. Rahman valami zseniálisat alkotott (bár ezúttal is üzenem neki, ha egyszer találkozunk nagyon meg fogom rugdosni a Jai Ho Pussycat Dolls-os feldolgozása miatt). Régen találkoztam már olyan filmmel, ahol ennyire eltalálták volna minden jelenethez az aláfestő számokat.
Ami egyedül furcsa volt nekem az a film legvégén a tánc. Jó, persze, az emlékekből láthattuk, hogy a kisfiú Jamal ígért a kislány Latikának egy táncot, de ezt valahogy akkor sem úgy képzeltem, hogy az egész vasútállomás nekiáll és táncra perdül. Érdekes, hogy így utólag visszagondolva talán épp ez volt az, ami miatt tényleg sugárzó mosollyal az arcomon léptem ki a moziból. Valamint, ahogy Anna megosztotta velem, és Annának hinni kell, mert ő aztán oda-vissza vág bármi témát, ami Indiával kapcsolatos, minden bollywoodi film végén táncolnak. Azt sajnos még nem volt alkalmam megkérdezni tőle, miért is teszik ezt, de az én történetem szempontjából ez most annyira nem is lényeges.
Mondhatnám, hogy megadom rá a 10 pontot, de ez csak 9,9/10, mert az elején volt néhány perc, mikor azt hittem nem fog tetszeni a film, és akárhányszor nézem újra az a néhány perc továbbra sem tudja elnyerni a tetszésem.
Oscar-díj, vagy a Skinsből már jól ismert Dev Patel, mint főszereplő, úgy gondoltam, ha van film, amit én bizony kihagyok valószínűleg egész életemben, akkor ez lesz az. És úristen. Mekkora hibát követtem volna el, ha tényleg így teszek.Mert erre az alkotásra nem is tudom létezik-e más szó, mint az, hogy csodálatos? Erősen kétlem. Hiszen, mi más lehetne egy olyan film, ami különféle klisék tömkelegéből épül fel, hiszen a jó elnyeri jutalmát a gonosz pedig méltó büntetését, ugyanakkor bemutatja India igazi (cseppet sem derűs) arcát, a szenvedést, az elnyomást. És az ember az utóbbi ellenére mégis úgy jön ki a moziból, hogy jó kedve van, sőt, mi több, azt fontolgatja, hogy egyszer ki akar ruccanni Indiába, hogy lássa a saját szemével is… na, nem a nyomort. Hanem a csodát.
A történetet szerintem mindenki ismeri, úgy dióhéjban. Talán akad benne spoiler.
Adott egy srác a nyomornegyedből, aki az indiai „Legyen ön is milliomos!” adásában az utolsó előtti kérdésig jut. Természetesen csalással vádolják. Miközben az őrsön Jamal és vallatói megnézik az adás felvételeit, a néző is megtudhatja, melyik kérdésre hogyan tudta a választ a fiú. Ahogy haladnak előre az emlékek, megérkezünk a jelenbe, egészen az utolsó kérdésig, a boldogságig, a szerelem megtalálásáig.
Unalmasnak kéne lennie. Mégsem az. Magával ragad az egész. Ehhez mondjuk egészen biztosan köze van a zenének is, A.R. Rahman valami zseniálisat alkotott (bár ezúttal is üzenem neki, ha egyszer találkozunk nagyon meg fogom rugdosni a Jai Ho Pussycat Dolls-os feldolgozása miatt). Régen találkoztam már olyan filmmel, ahol ennyire eltalálták volna minden jelenethez az aláfestő számokat.
Ami egyedül furcsa volt nekem az a film legvégén a tánc. Jó, persze, az emlékekből láthattuk, hogy a kisfiú Jamal ígért a kislány Latikának egy táncot, de ezt valahogy akkor sem úgy képzeltem, hogy az egész vasútállomás nekiáll és táncra perdül. Érdekes, hogy így utólag visszagondolva talán épp ez volt az, ami miatt tényleg sugárzó mosollyal az arcomon léptem ki a moziból. Valamint, ahogy Anna megosztotta velem, és Annának hinni kell, mert ő aztán oda-vissza vág bármi témát, ami Indiával kapcsolatos, minden bollywoodi film végén táncolnak. Azt sajnos még nem volt alkalmam megkérdezni tőle, miért is teszik ezt, de az én történetem szempontjából ez most annyira nem is lényeges.
Mondhatnám, hogy megadom rá a 10 pontot, de ez csak 9,9/10, mert az elején volt néhány perc, mikor azt hittem nem fog tetszeni a film, és akárhányszor nézem újra az a néhány perc továbbra sem tudja elnyerni a tetszésem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése