Supernatural: az első évad

Olyan nehéz elfogulatlanul írni egy olyan sorozatról, ami nagyjából három rész után az ember lányának kedvence lett. Még akkor is, ha rendszeresek lettek emiatt a különféle álmok démonok, szellemek és egyéb képzeletbeli szörnyek szereplésével.
Igazából, nem is tudom, miért olyan különleges ez az egész, hiszen szinte minden epizód ugyanarra a receptre épül, és az öcsém is megkérdezte egyszer-kétszer, nem uncsi-e ez egy idő után? Mármint az, hogy a részek felépítése a következő: balhé történik, Sam és Dean tudomást szereznek erről, elmennek a helyszínre, akad egy csini csajszi, aki vagy segít, vagy szintén bajba kerül, megtudják, milyen természetfeletti teremtménnyel van dolguk, megpróbálják kinyírni, nem sikerül, kicsit később újra megpróbálják, jön a nagy finálé, sikerül megszabadulni a mocsadéktól, mindenki hepi, mennek tovább a következő valamihez.
Igen. Unalmasnak kéne lennie. Mégsem az. Mert egész egyszerűen annyi minden borzasztó vagy éppen érdekes lénnyel találja szemben magát a kedves néző, hogy nem is gondol arra, tulajdonképpen más körítéssel nézi ugyanazt. Plusz, ismét csak kiemelném, mennyire remek munkát végeztek a forgatókönyvírók, ha a Sam és Dean közötti párbeszédekről illetve vicces kis jelenetekről van szó. Valahogy mindig jókor jönnek, jó helyen, mikor már épp ott tartok, hogy nem is értem, miért nézek valamit, ami ennyire félelmetes tud lenni, és én nagyon nem szeretem a félelmetes dolgokat. Ilyenkor elég egy pajkos Dean-féle mosoly, vagy egy Sammy-s kiskutyatekintet, és máris rájövök. Hiszen, még ha rosszakat is álmodok, mindig feltűnik megmentőként a két Winchester-fiú.
Az első évad a „para-mérőn” a tízedik résznél érte el a tetőfokot nálam, melyben kaptunk diliházat, régi betegek szellemeit, és egy kattant dokit is az arcunkba. Ez már alapból bármely embernek sok lehet, aki nincs horror-filmekhez szokva, de olyanoknak, akiknek majdhogynem a szomszédukban található egy elmegyógyintézet (mint jómagam) hát köszönik szépen.
Elképzelhető, hogy ezek után valaki elkezdett Amerikában sírni amiatt, hogy héhahó emberek, mégiscsak 14 éven felülieknek szóló műsorról van szó (az amerikaiaknál ez annyit jelent, hogy szülő felügyelete erősen ajánlott), és azért 14 éves gyerekek lelke még nem biztos, hogy kibírja az ilyesmit. Ha engem kérdeztek, a mai tinik ebből a korból sokkal lazábban végig bírták volna nézni akármelyik epizódot, mint én, de mindegy.
A lényeg, hogy nagyjából ezután következett három olyan rész, melyeket nem lehet másképp jellemezni, mint az Odaát első évadjának legalja. Akadt itt szellemautó, tárgyakat emelgető őrült, meg egy emberekre vadászó család. Ebből a legutóbbi tűnik a legfélelmetesebbnek, és csak azért, mert az talán még valóra is válhat. Sose lehet tudni, mennyire betegek az emberek. Itt szerintem ismét szólt valaki, hogy na, azért nem kéne a délutáni Teletubbyk szintjére lesüllyedni (költői túlzás, de jól hangzik), következtek így hát a finálé-részek, és bár egyik sem érte el a diliházas rész „para-szintjét”, sikeresen felhúzták a gödörből az évadot. Örülök neki, mert nagyon nem szerettem volna óriásit csalódni, miután olyan nagyon megszerettem a srácok kalandjait.
Olyan szívesen adnék rá 9/10-et, mégsem tudok az uncsi-részek miatt. Nyolcasnál viszont többet ér, főleg, ha azt nézzük, már rég beleőrültem volna az izgalomba, ha nem tudom, hogy létezik még három évad, hála annak a nagyon kegyetlen befejezésnek. 8,5/10.